Az irodalom másik ünnepe

Terézia Mora soproni születésű, magyar származású, ám húszéves kora óta Berlinben élő és német nyelven alkotó író idén vett részt először a Margón. Novelláskötetének szereplői mintha egy térképen és időn kívüli világban élnének. Egy európai világvárosban, ahol különféle országokból érkezett emberek sodródtak össze, sok szempontból igencsak hasonlítanak, mégsem tudnak lelkileg közel kerülni egymáshoz.

Ha valaki figyelmesen olvassa a szöveget, felismerhet benne berlini helyszíneket, de én arra egyértelműen allergiás vagyok, amikor a szerző odaírja, hogy az ilyen és ilyen strasséről lekanyarodott erre és erre a strasséra. Mindez úgy tűnik, mintha realista módon mutatna valamit, de lényegében nem mond semmit. Ne terelje el ezzel a figyelem lehetőségét szerintem. Majdnem az lett a novelláskötetem címe, hogy Szomszédaim története, de majd a következőé. Mert valóban az, nem mozdulok ki messzire a városon belül, csak keringek a tömb körül, és találkozom ezekkel az emberekkel. A felületesek, a bulizók meg a fogyasztásközpontúak felett elsiklik a tekintetem, nem érdekelnek, mert pontosan annyik, mint aminek látszanak. Szeretem azokat, akik felkeltik a figyelmem.

Noha más számára elveszettek, perifériára szorultak, sőt egyesek simán lúzernek tartják őket.

Én szeretem őket. És nem is annyira lúzerek. Azt látom meg bennük, hogy nem adták el magukat. Hihetetlen méltósággal, még ha nem is nagyon találékonyan, de megpróbálják emelt fővel folytatni az életüket. Hogy közben tévednek meg nem nagyon sikerült nekik, hát sag schon. A kötet nyitó novellájának a főszereplőjét, a Marathon Mant harminc évig cipeltem magamban, még Magyarországról hoztam. Tizenöt éves koromban vonattal jártam be faluról a legközelebbi kisvárosba gimnáziumba. A reggeli járattal mi, középiskolások utaztunk, meg azok a szerencsésebb munkások, akik nem hatra, hanem nyolcra jártak. Köztük volt ez az ember is, aki a vasútnál dolgozott. Reggelente mi másról beszéltek volna az utasok, mint az előző esti Isaura szappanoperáról. És ekkor egyszer csak megszólalt ez az ember, és elmondta, a hétvégén Bécsben járt, és lefutotta a maratont. Senki nem kérdezett rá, hogy és miképp történt mindez. Ennivalóra nem volt pénze, de a maratoni pálya szélén banánt meg narancsot osztogattak, azt ette. Miután lefutotta a távot, valamelyik bécsi vasútállomáson aludt, másnap reggel jött haza. Mindenki megmosolyogta, de én hősként könyveltem el. A környezete lúzernek, különcnek látta, én pedig elhatároztam, hogy egyszer szobrot állítok neki.

A novellában azonban, ellentétben az igaz történettel, nem egyértelmű a hősiessége, mondhatni, gyarló hős. Amikor megtalálja ezeket a figurákat, kifaggatja őket, mint egy újságíró, hagyja őket beszélni, mint egy pszichiáter, vagy a saját fantáziájával tölti ki azt, amit a valóság nem nyújtott?

Magam kerekítem ki. A történeteket, amelyek a tudomásomra jutnak, általában nem írom meg, mert úgy érzem, azok az adatközlőké. Egy példa: egy utazási irodában az egyik ügynöknő elmesélte, hogy ötgyerekes családban nőtt fel Berlin egyik szegényes negyedében. A bátyja nyolcéves korában, véletlenül vagy játékból, bevette valakinek a szívtablettáit. Rosszul lett. Kihívták a mentőket, és a szülei, hogy vigasztalják és bátorítsák, egy ötmárkást adtak a kezébe. Ezzel a kezében szállították be a kisfiút a kórházba, ott halt meg. Ez annyira jó történet, hogy nem lehet megírni.

Mert olyan, mintha ellopnánk? Akkor is, ha saját maguk mesélik el?

A magánembernek joga a van a saját történetéhez. Ezért a Marathon Mant az imént említett történetből és még két másik maratoni emberből állítottam össze. Hogy az eredeti történetét el tudjam mesélni külön, máskor.

Mint most, néhány perccel ezelőtt?

Például. Lásd Goethe: Dichtung und Wahrheit. Amit költészet és valóságnak fordítottak, de én csak az eredetiben ismerem, és németül jut az eszembe. / Dorogi Katalin