Berlinale, a nézők fesztiválja

Az első berlini filmfesztivált 1951-ben a város nyugati részén, az amerikai hadsereg egyik mozibarát tisztjének kezdeményezésére rendezték meg. A nyitófilm Alfred Hitchcock Rebeccája volt. Az amerikaiak propagandaszempontból is fontosnak tartották, hogy a fal 1961-es felépítéséig minél több kelet-berlini járjon át Nyugatra amerikai filmet nézni. De a Berlinale hamar kitört a hidegháborús szerepkörből, olyannyira, hogy 1970-ben fel is függesztették Michael Verhoeven élesen USA-ellenes filmje miatt. Amerika és a Berlinale viszonya azóta is kettős. A szervezők szívesen látnak a piros szőnyegen és a zsűriben hollywoodi sztárokat, de amerikai film utoljára húsz éve nyerte el az Arany Medvét. (Paul Anderson alkotása, a Magnolia.)

A Berlinale egyik jellegzetessége, hogy igazi nézői fesztivál, a szakma és a sajtó mellett nyitott a város közönségének is. A legnagyobb mozikban és színháztermekben (mint a legendás keleti Friedrichstadt-Palast) tartanak vetítéseket. Tíz nap alatt mintegy háromszázezer jegyet adnak el a fizető közönségnek. Az egyik legnagyobb vetítőhely, a Haus der Berliner Festspiele mind az ezer ülőhelye megtelt idén, amikor bemutatták Courtney Stephens és Pacho Velez Az amerikai szektor című filmjét. Saját városuk mindig izgalmas téma a berliniek számára, de ez a dokumentumfilm különleges tükörből mutatja be Berlin történelmének egyik legismertebb részét, a fal emlékét.

Amikor a berlini falat lebontották, jellegzetes betonelemei számos európai közintézménybe eljutottak a szabadság, az európai egység helyreállításának jelképeként. Az Egyesült Államokban azonban egészen váratlan helyekre, magántelkekre és kis parkokba is felállították őket. A film alkotói hatvan ilyen falelemet kerestek fel, arról kérdezve az ott élőket, hogy mit jelent számukra a berlini fal emléke. A megkérdezettek többsége tudta, hogy a fal egykor Berlinben állt, és lebontása a hidegháború és/vagy a kommunizmus végét jelentette, de másoknak elvontabban szimbolizálta a szabadságot. Egy ázsiai bevándorlónak azt a napot jelentette, amikor megkapta a letelepedési engedélyt az USA-ban, több feketének pedig mindmáig az afroamerikaiak hátrányos helyzete jut az eszébe róla. De még bibliai díszletként is szolgál Pilátus palotájának részeként egy élőképes keresztény passiójátékban.

A német történelem kísértett a Speer Hollywoodba megy című dokumentumfilmben, Vanessa Lape alkotásában is. Hitler kedvenc építésze és minisztere részint hazugságaival, részint a német nagyipar nyugati kézbe való átmentésével úszta meg a nürnbergi halálos ítéletet. Miután letöltötte húszéves börtönbüntetését, valóságos sztárja lett a nyugati médiának. Kétségtelenül érdekes, a Harmadik Birodalom belső világát megjelenítő emlékiratai kapcsán a brit és az amerikai média minden előadásáról, megnyilvánulásáról beszámolt. Ez adta az ötletet a Paramount filmstúdiónak, hogy filmet forgassanak Albert Speer memoárjaiból. Andrew Birkin, A rózsa neve és más sikeres filmek forgatókönyvírója 1971-ben meglátogatta a nagypolgári jólétben élő volt háborús bűnöst, és nála lakván egy hónapon át beszélgetett vele. Speer tagadhatatlanul intellektuel volt, aki készséggel elismerte, hogy megszédítette a nácizmus és Hitler személyisége, de a saját konkrét bűneit tagadta, elködösítette vagy nem emlékezett rájuk. A Paramount egy hónap után visszahívta Birkint, és a filmből nem lett semmi. Az izraeli rendezőnő most megtalálta a korabeli magnófelvételeket, és a benne elhangzottakat korabeli dokumentumokkal és filmrészletekkel szembesíti.

Ugyanez elmondható a Curveball (legjobban Csavart labdának fordítható) című német szuperprodukcióról, Johannes Naber munkájáról. Igazi titkosszolgálati thriller, ami valóban megtörtént eseményekre épül. Ma már közismert, hogy az Irak elleni háborúban az amerikaiak és a britek hamisított dokumentumokra hivatkoztak, Szaddám Huszeinnek nem voltak tömegpusztító fegyverei. A hamis ürüggyel kirobbantott háború legalább félmillió halottat követelt, és máig tartóan lángba borította a térséget. Azt kevesebben tudják, hogy először a német titkosszolgálat rögzítette és terjesztette el szövetségesei körében ezt a téves információt. Egy iraki menekült látványos sztorit adott elő német kihallgatóinak arról, hogyan működött közre a tömegpusztító fegyverek otthoni elrejtésében a nemzetközi megfigyelők elől. Így akart lakáshoz és német állampolgársághoz jutni, amit meg is kapott. A németek büszkén küldték meg az infót az amerikaiaknak, akik addig nem sokra becsülték a titkosszolgálatukat.

Aztán a németek aprólékos elemzéssel rájöttek, hogy az információ hamis, a férfi hazudik, és Iraknak nincsenek tömegpusztító fegyverei. Az amerikaiakat és a briteket azonban már nem érdekelték a tények, a dosszié jó ürügynek látszott az amúgy valóban súlyos bűnöket elkövető Szaddám Huszein megbuktatására. Akkor sokan nem értették, hogy Németország miért nem vállalt legalább névleges részt az Irak elleni háborúban. A film választ ad erre. Nem akartak beszállni egy hazug ürüggyel kirobbantott háborúba, de a szövetségi hűség miatt odáig nem mehettek el, hogy nyíltan kimondják ezt. Ezért általános békepárti szlogenekre hivatkoztak. A film felvillantja azt a híradórészletet, amikor Colin Powell az USA nevében az ENSZ Biztonsági Tanácsában bemutatja az úgynevezett bizonyítékait, Joschka Fischer német külügyminiszter pedig kifejezéstelen arccal ül mellette. Most értjük meg, hogy mindent tudott, de a szövetségesi hűség okán hallgatnia kellett. Ritka eset, hogy ezt a valóban súlyos és mély dilemmát ilyen plasztikusan láthatjuk egy mozifilmben.

A fesztivál fődíját, az Arany Medvét öt évvel a Taxi után ismét egy iráni film, Mohammad Rasoulof Nincs gonosz (There Is No Evil) című alkotása nyerte el. Hibátlan döntés, mert bár sok jó és érdekes filmet láthattunk az idei Berlinalén is, ez az egyetlen, ami igazi remekmű. A közel háromórás film a halálbüntetést és annak az emberi lélekre, egyénekre és közösségekre gyakorolt hatását dolgozza fel négy epizódban. Nincs a filmben egyetlen unalmas vagy felesleges perc sem, ha mégis lelassul a tempó, érezzük, hogy valami váratlan, nyomasztó vagy éppen szörnyű dolog vár ránk. A filmet lehet politikai síkon értelmezni, nyilván minden nyugati lap leírja, hogy a rendezője nem kapott Berlinbe utazásához útlevelet. A sajtótájékoztatón azt is megtudtuk, hogy a film leforgatásához és majdani otthoni bemutatásához a cenzúrával folyamatos harcra volt és lesz szükség ezután is.

Mi, magyarok, a nyugatiaknál jobban értjük ezt a játékot, hiszen a magyar filmművészet java is hasonló körülmények között született meg. De mindez valóban csak adalék ahhoz, ami a filmművészet csodája. Egy tőlünk nagyon távoli világban játszódó történetet lélegzetünket visszafogva figyelünk, azonosulunk az egzotikus nyelven beszélő színészekkel, saját életünk kevésbé súlyos, de mégis hasonló dilemmái is eszünkbe jutnak közben, és végül csak az iráni hegyek szépségével oldódik fel a szorongásunk. És igen, a halálbüntetés embertelen dolog, amelyet nemcsak a kivégzett ember, hanem többé-kevésbé az egész társadalom is megszenved. Csak remélni lehet, hogy a film gyors utat talál a magyar mozikba is. / Hegyi Gyula