A rossz uralkodó utáni nap

Lehet, hogy divatjamúlt Lengyel László legújabb könyve, amelynek már a címe is provokáló. Kis politikai erkölcstan. Pont most, amikor a hatalmi gúla tetején éppen arról akarnak minket meggyőzni, hogy a politikában a korrektség, a humánum, a méltóság tisztelete, a normák betartása, a morál eltörpül a hatalom megtartásának tudománya mögött, mert ez utóbbinál nincs fontosabb? Évek óta ennek vagyunk kísérleti alanyai, s hogy mennyire szivárog pórusainkba, bizonyítja a három kétharmad. Hitetlenkedve fogadjuk azt is, hogy e tan szerves része a tények kiforgatása vagy elhallgatása, az értelmes viták száműzése, a kompromisszumokra való képtelenség, a bűnbakképzés megannyi primitívebbnél primitívebb változata. És ez még semmi! A világ is sok mindent felmutat a leegyszerűsítések, a hamisságok, a körmönfont gyűlölet- és félelemkeltés receptjeiből, egyre több a konfliktuszóna, az önmagát beteljesítő jóslat.

És akkor jön Lengyel az ezerszer átkozott liberalizmusával, ’68-ból itt ragadt ideáival, poros műveltségeszményeivel, azzal a politikai kiskátéval, amelyet porrá zúzott az elmúlt évtized. Az új világ felfedezőkönyvének szánja kötetét a szerző, miközben ő is csak ismerkedik vele. A háborút átélt generációk kihalnak, a jóléti állam megbicsaklik, az elit leszerepel, a középosztály elégedetlen, a nacionalizmusok felélednek, a technikai és az információrobbanás bénít és röptet egyszerre, a status quo sérüléseket szenved. Lápokkal teli vészjósló vidék, amit be kéne járni.

Nem csoda, hogy a tanulmányok zöme segítségül hívja az irodalmat, a múlt megidézett nagyságai, művei sűrűn fogják karon az olvasót, hogy azután kalauzunk merész átkötésekkel próbálja velünk megértetni a jelent, azokat az összefüggéseket, amelyek szorongásra okot adók.

A könyvet bemutató méltatásban Szilágyi Ákos politikai nyavalyáink füves embereként jellemezte Lengyel Lászlót, aki anatómusként boncolgatja a történelmet, de a diagnózist az olvasókra, netalántán a döntéshozókra bízza. Ő többé-kevésbé beletörődött abba, hogy „fordított Cassandra”, ahogy TGM mondja, sőt egyik írásában nem kis öniróniával fel is sorolja tévedéseit, amelyek nem annyira tévedések, mint amennyire az Üveghegyen túli hatalmi reflexek káros vadhajtásai.

Szerzőnk sok szempontból idealista, illetve az szeretne lenni. De azért a szövegekből kitűnik, hogy tapasztalatai, ismeretei szorosabbra szabják azt a logikai utat, amely nem engedi őt a felhők közé. Valószínűleg ez marasztalja írásait az analitikus mezőben, óvakodva a kiút lehetséges alternatíváinak kifejtésétől. Lengyel arra keresi a választ, hogy miként lehet milliókat úgy befolyásolni Amerikában és Európában a civilizáció magas fokán, hogy az erőszak, a hazugság, az intézményes lopás mellé álljanak. Valamennyi esszé erre a kérdésre próbál felelni, több közülük saját élményeivel, imponáló tárgyismerettel és hivatkozásokkal, szépírói eszközökkel. És jó adag keserűséggel, de apátia, lemondás, bénultság nélkül. Mert optimistán úgy véli, hogy „a politikusok elfogadottsága majdnem mindig hazugságokon alapul. A politikai rendszereké viszont nem épülhet tartós hazugságra, a hazugságrendszerek, a rendszerhazugságok rendre összeomlanak. A valóság előbb-utóbb visszavág.”

Több esszéjében irodalmi kalandozásra invitál, betekintést nyújt családja történetébe – dédapja Benedek Elek –, és szembesül azzal, hogy neki mint szabadság- és egyenlőséghívő patriótának éppúgy nem volt hová visszalépnie, mint elődeinek. „A szabadság és függetlenség, az egyenlőség és a patriotizmus építőkövei nélkül semmit sem érne mindaz, amit gondoltam, gondolok és gondolni fogok. Tévedés? Halott eszmék? Akkor az életünk is az.”

Téved, aki azt hiszi, hogy ez már a politika peremvidéke. Nagyon is a centruma, amelynek aktuális, úgymond szakmai, azaz politológusi mélyfúrásaival sem adós a kötet. De ezek a fejezetek is könnyen emészthetők, híján vannak a tudományoskodó nyelvezetnek és tételszerű kijelentéseknek. Lengyel saját benyomásait, olvasmányélményeit és dilemmáit egyszerre osztja meg velünk, láttat, és nem látomásaival traktál. Idéz Tacitustól. „Legszebb a rossz uralkodó után az első nap.” Csakhogy mi a teendő az első szép nap után? – teszi fel a kérdést; és az ókori rómaiak példájával felel rá. „A senatus tagjai, mihelyt ellenállásba ütköztek, veszni hagyták a szabadságot…”

Lehet, hogy momentán tényleg nincs a trend elején az a megközelítési mód, amely Lengyel László sajátja. Aki viszont a most összegyűjtött tanulmányait, publicisztikáit elolvassa, pontosan ettől lesz egyszerre tájékozott és rosszkedvű. A függelékben a szerző lakonikusan összegez. „Volt tizenöt jó évem: 1985 és 2000 között. Ennél többet nemigen várhat az ember.” / Tamás Ervin