A minden: kevés

Az alkotói igény fellinis, az eredmény nem. Sorrentino kiváló filmjeit szerethettük már eddig is: az Oscar-díjas A nagy szépséget, a svájci hotelben játszódó Ifjúságot s a többit. Itt is szélesre van húzva a háló: benne a vidéki „majdcsakleesikvalami”, élősködő, ügyeskedő fiatalemberen át egészen a római birodalom (nem kevésbé élősködő) miniszterelnökéig, szupergazdagjáig. Az igazán szürkék, a színtelenek, a pórul jártak a földrengés károsultjaiként szoronganak a porban, a margón. Mert csak oda férnek.

A piazza kell a kábítóknak, a szerepjátszóknak, a jól szabottaknak, a szózsonglőröknek, a félmeztelen lányoknak, a kéz kezet mosóknak, a hoci-nesze bajnokainak, a legjobb értékesítőknek, a karizmatikusoknak, a politikusoknak, akiknek a szeme, akár a halé, meg sem rebben.

S ha úgy véli, maga Sorrentino is megütődött az olcsó cécón, közel jár az igazsághoz (ezért is csinálta meg a filmjét), de nem tagadható az sem, hogy az istentelen, megfoghatatlan olasz varázslónak, Silvio Berlusconinak némileg maga is önkéntelen szószólója lett. Úgy, mintha Mario még a történet befejezése előtt azért mondana néhány jó szót Cipolla tehetségéről és erejéről.

Az alkotói szándék, amely a fent és lent egybeölelését célozta, egyben a film elefántiázisának is magyarázata lett. A két külön történet, amelyeknek „összeéréséig” el kell telnie bő egy órának vagy még többnek, mutatja, hogy arányok és dramaturgiák terén a szigorúbb szabászat és szelekció előnyére vált volna a filmnek. Az olasz hétköznapokban, persze, mást mond a milánói médiamágnás és börtöntöltelék, az üzletember és a politikus, a siker két lábon járó megtestesítője, a Forza Italia előkurjongatója, mint a békés Magyarországon, ahová ezek a hullámok el sem érnek. Ugye?

(A Silvio és a többiek című olasz filmet Paolo Sorrentino rendezte, főszereplője Toni Servillo.) / Bölcs István