A legenda oda

1978 nyarán Dózsa László Egerben lépett föl, és az előadások utáni bulikban néha teátrálisan a fejéhez kapott: „Jesszusom, a repesz! Csak meg ne mozduljon!”

A többiek szájtátva hallgatták a történetét: kamaszkorában, 1956-ban kenyérért állt sorban, amikor valami felrobbant mellette, és egy repesz belefúródott a füle mögé. Azóta is ott van, mert nem mertek hozzányúlni az orvosok. Ekkor az egyik színészkolléga megjegyezte:

– Tudjátok, hogy Dózsa ezredes?

Nevetve magyarázta:

– A tizedes az, akinek minden tizedik, a százados meg az, akinek minden századik szava igaz. Az ezredes meg te vagy.

Az egyik debreceni színészklubi történet szerint pedig egyszer Dózsa nővére intette csöndre a történetébe belelkesült színészt:

– Tucika, a füled mellett kellett a csontodba betoldani valamit, mert a sok gyulladás kikezdte. Hagyd már ezt a repeszes történetet a fenébe.

Akkor már csak legyintettek a kollégák. Megállapodtak abban, hogy Dózsa Tucit nem ezért szeretik. Kedves társasági figura.

Dózsa 1989 óta szorgalmasan építi legendáját. 2005 óta átvett számos kitüntetést: 1956-os emlékérem (2005), Hűség a Hazához Érdemrend Nagykeresztje (2005), A Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztje (2006), Szabadság Hőse emlékérem (2006), Nagy Imre-érdemrend (2011), és az idén Budapest díszpolgára lett.

– Ő a mi Saul fiunk – mondta róla idén Tarlós István, bármit jelentsen is ez.

2015-ig bírta, hogy sem fotóval, sem irattal nem tudja alátámasztani a meséjét. Bár nem kérte tőle senki, ekkor mégis előrukkolt egy bizonyítékkal. Tavalyi ’56-ot idéző online felületeken egyszer csak megjelent egy sötéten néző, fegyveres kiskamasz fotója – amúgy hatvan éve ismert és 1956 ikonikus portréja –, aláírva: Dózsa László, a pesti srác. Olyannyira, hogy a hatvanadik évfordulóra már országszerte, tűzfalakon látható a fotó, ami a felirat szerint Dózsa Lászlót ábrázolja.

Csakhogy a Life 2013 októberi összeállításából kiderül: a fotó készítője Michael Rougier, és a kép leírása szerint a fotó a 15 éves Pruck Pált ábrázolja.

– Nemcsak én, de az egész családom ismeri a fotót, ahogy a környezetünkben mindenki – mondta a 168 Órának Pruck Tamás, Pruck Pál fia. – Ha jól emlékszem, azt mesélte az édesapám, hogy kenyérért küldték el a Corvin köziek. – A fotós megállította, felírta a nevét. Csőkéné Pruck Erika, Pruck Pál lánya pedig arra hívja fel a figyelmet: családnevüket gyakran félrehallják, rosszul írják le. Ám a fotós nem rontott: nyilvánvalóan édesapjuk lebetűzte neki a nevet.

Pruck Pál 1942-ben született Budapesten. Rákospalotán élt, iskolába járt, ahogy fia meséli, „nem bandázott, a mutterja is keményen fogta. Annyira, hogy még intézetbe is beadta. Emiatt történt, hogy oda keveredett, ahol a fotós is járt.” Pruck Tamás így emlékszik az apja által mondottakra: „Az ottani tanároktól hallották, hogy forradalom van, és az intézetből kimentek páran a Corvin közbe. Ott nyomták a kezükbe a puskát, de nem harcoltak, csak meglepetten bámultak, nem tudták, hogy mit is csináljanak. Talán akkor elküldték a fatert kenyérért. Valószínűleg jó bulinak látszott, ezért mehetett be a Corvin közbe. De soha nem beszélt arról, hogy ilyen-olyan nagy forradalmár lett volna. Egy srác volt, akit izgattak a fegyverek és éppen lefotózták.”

Pruck Tamás azt mondja, édesapja teherautó-sofőr volt egész életében. A fotóból soha semmilyen baja nem lett. „A fatert nem tartóztatták le, nem vizsgálták, vezette a teherautót, nevelt minket, és kész. Nem szenvedtünk semmiben hátrányt. 1986-ban még a televízióba is bementünk, A velünk élő történelem című műsorba. Amikor az iskolában 1956-ról volt szó, mindig előkerült a fotó. Mindenki tudta, hogy az édesapámról készült. Édesapám 2000-ben meghalt, elvitte a cigaretta és a tüdőrák. Most az egész országban mindenütt kint van a képe, másvalaki nevével. Hogyan történhet ez meg?”

Dózsa Lászlót telefonon értük el. Azt mondta, semmilyen emléke nincs arról, mikor készülhetett a fotó. „Valaki lekapott”, válaszolta.

Szerinte az EMKE körül készült a kép, ott harcolt, és átment a „royalistákhoz”, a Royal szálló csoportjához. „Egyértelműen én vagyok rajta, le sem lehet tagadni, még a fülünk recéi is azonosak. Arról nem beszélve, hogy a sapka a mai napig megvan, meg tudom mutatni. Van egy csomó hasonló fotóm, azokat is megmutatom szívesen.”

Dózsa beszélt arról is: nem ő azonosította magát a fényképen, hanem újságírók, ő csak az egyértelmű hasonlóságot érzékeli. Leírva látta a nevét a fotó alatt, tehát a fotós azonosíthatta az ő nevével a képet. Csakhogy – vetettük közbe – ugyanez a fotó számos helyen felbukkan az interneten másik névvel.

– Tudok róla – válaszolta Dózsa –, hiszen jelentkezett egy pali, aki szerint ő van a fotón. Láttam is képet róla, de az meg sem közelíti azt a fiút, aki a fotón van, vagyis engem. És én azonnal felismertem mindent. A puskát, a sapkát, amit hazavittem október 28-án, és otthon is hagytam, amikor 4-én visszamentem harcolni. Az egy „dióverő”, olyan ereje van, hogy a páncélt is átviszi! – mondja, hozzátéve: szívesen elmegy bármilyen antropológiai vagy egyéb összehasonlító vizsgálatra, mert neki „rossz érzés, hogy más is igényt tarthat erre”.

Eörsi László történész, a „pesti srácok” közismert kutatója azt mondja a 168 Órának: számos kételyt felvetnek Dózsa történetei.

– Mintegy tíz évvel ezelőtt találkoztam Dózsa Lászlóval. Beszélt az ’56-os történetéről, nagy átéléssel. Ő magát minél nagyobb szabadsághősnek akarja láttatni, én viszont eseménytörténészként rekonstruálni igyekszem a helyzetet.

Eörsi hangsúlyozza: Dózsa elbeszélései közt szerepel egy sortűz a Divatcsarnoknál, ezt csodával határos módon túlélte. Állítása szerint harmincan haltak meg ott. Csakhogy mindez nem támasztható alá adatokkal, sem fényképekkel. Márpedig Eörsi szerint lehetetlen, hogy egy sortűzről, amely ráadásul a város közepén történt, nem derült ki semmi.

– A Divatcsarnokról, amelyet egyébként a Baross téri felkelők védtek, rengeteg vallomás van. Ekkor a csoport a Péterfy utcai kórházba húzódott vissza, de kijártak a Divatcsarnokhoz például azért, hogy megvédjék a fosztogatástól. Ott harcba kerültek a szovjet csapatokkal. Ám a sortüzet teljesen elképzelhetetlennek tartom.

Dózsa Lászlón kívül soha senki nem is beszélt az esetről: nem voltak szemtanúk, és – ellentétben az összes, dokumentált ’56-os sortűzzel – nincsenek adatok a halottakról. Egyébként Dózsa beszélt egy barátjáról is, Klein Róbertről, aki meghalt az állítólagos sortűzben. Ez a név sem szerepel a nyilvántartásban. Klein Gyula nevű áldozat azonban volt: ő néhány nappal később, a XV. kerületben halt meg. Vagyis a nyilvántartás igenis működött, a halotti anyakönyveket kitöltötték.

Dózsa idén azt mondta a Blikknek: miután a sortűzben meglőtték, a Szövetség utcai kórházba került, onnan két hét után átszállították a rabkórházba. Kihallgatásakor nem kegyelmeztek neki, eszméletlenre verték: a kíméletlen ütlegeléstől a klinikai halál állapotába került. Mozdulatlan testét tömegsírba dobták, majd oltott mésszel leöntötték. A sírásó azonban észrevette, hogy a gyerek mozog, kiemelte a tetemek közül.

Eörsi szerint ez a történet is valószínűtlen.

– Ehhez is kellenének a nevek, tanúk, a feljegyzések, a rokonoktól származó információk. Amúgy a pufajkások, karhatalmisták félholtra verték az országot, pláne vidéken. De hogy egy súlyosan sebesült 15 éves fiút kómáig rugdossanak… Ezt nem tudom megcáfolni, lehet, hogy volt ott egy szadista állat. Ám nem tartom valószínűnek.

A színész aztán tovább szőtte a történetet: a kórházból szerinte éjszaka több gyereket is elvittek akasztani. Eörsi viszont állítja, ugyan valóban kegyetlen volt a megtorlás, de ismerjük a kivégzések menetét, és ez alapján kijelenthető: gyerekeket nem vittek akasztani semelyik kórházból.

Sokatmondó az is: az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában semmilyen adat nem szerepel Dózsa ’56-os szerepével kapcsolatban.

Miután egyértelművé vált, hogy a színész történetei igencsak hibádzanak, ráadásul a köztéri képeken nem ő, hanem Pruck Pál látható, Dózsa közölte: „kegyeleti okokból” lemond arról, hogy az ő neve szerepeljen a képen.

Pruck Pál lánya, Erika minderre nyílt levélben reagált, amelyet az 1956-os Emlékbizottságnak címzett.

„Mivel nem vagyok pesti lakos, így csak az RTL Híradóból értesültem arról a tényről, hogy édesapám fényképével van kiplakátolva Budapest – írja. – Ezen nem lepődtem meg, hiszen gyermekkorom óta megszoktam, hogy október 23-a környékén minden évben felbukkan ez a fotó a »fiatal harcosról«, Pruck Pálról. De amikor szembesültem azzal, hogy az én édesapám fotóján másnak a neve szerepel, nagyon felháborodtam.”

„Én száz százalékig biztos vagyok benne, hogy a fotón az én édesapám van – folytatja. – Maga a fotós is odaírta. De ha ez nem lenne elég, 1986-ban, a forradalom 30. évfordulóján még riportot is készítettek vele. Önök erről nem tudtak? Semmi gondom, sem nekem, sem a testvéreimnek azzal, hogy a fotót felhasználják, de akkor a pontos névvel és adatokkal tegyék: Pruck Pál, 1942–2000. Sem az édesapánknak, sem nekünk soha semmiféle előnyünk, hasznunk ebből a képből nem származott. Édesapánk soha nem kapott kitüntetést, igaz, nem is várta el. Ő csak egy srác volt, és nem volt hős. De ő van azon a képen, amelyet most Dózsa László a magáénak tart.”

Pruck Erika hozzáteszi: elégtételt jelentene, ha „a házakon, a plakátokon, a honlapon a nevét és az adatokat kijavítanák. (…) Továbbá az, ha Dózsa László nem kegyeleti okok miatt mondana le a fotóról, hanem bevallaná, hogy nem ő van rajta.”

Az 1956-os emlékév kormánybiztosa, Schmidt Mária bocsánatkérés helyett ragaszkodott a többszörösen cáfolt állításokhoz. Ő is nyílt levélben válaszolt.

„Dózsa László minden kétséget kizáróan ’56-os hős, akinek szabadságharcos múltja és története több évtizede ismert. Az 1956-os emlékérem (2005), a Hűség a Hazához Érdemrend Nagykeresztje (2005), a Szabadságharc Hőse emlékérem (2006), a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje (2006) és a Nagy Imre-érdemrend (2011) birtokosának hitelességét a rendszerváltoztatás óta sem az 1956-os forradalommal foglalkozó történészek, sem a szabadságharcosok szervezetei soha nem kérdőjelezték meg!”

Schmidt azt is állítja: Pruck Pál 1956-os szabadságharcos tevékenységéről máig semmilyen dokumentum nem áll rendelkezésre. De mit akar ezzel bizonyítani? Hiszen Dózsa Lászlóról sincsenek ilyen dokumentumok. Dózsa ’56-os tetteiről semmilyen forrással nem rendelkezünk az ő elmondásain kívül.

– Ilyen alapon Münchausen báró vagy Háry János kalandjait is tényként kéne elfogadnunk – mondja Eörsi László. – A legújabb fejlemények pedig azt bizonyítják, hogy mindnyájan felültünk Dózsa konfabulációjának, vagy nem figyeltünk kellőképpen rá. Az érdemek és a kitüntetések – mint arra már gyakran volt példa – alapulhatnak tévedésen is.

Schmidt kitér arra is, hogy Dózsa László 2007-ben könyvet is megjelentetett, amelyben elmeséli a saját sorstörténetét, és a könyvet sosem érte kritika.

A kötetet Eörsi László is megkapta, de nem találta kellően hitelesnek azt. Épp ezért a történész a saját, ’56-ról szóló kötetében – „Baross Köztársaság” 1956 – nem használta fel a könyvben szereplő történeteket forrásként.

– Ez mindenképp felér egy kritikával – mondja Eörsi –, más viszont, tudtommal, behatóan nem kutatta ezt a témakört.

Említi azt is Schmidt: Orbán Éva Igazságot ’56-nak című könyvsorozatában – hibásan – Delkosz Jorgoszként azonosítja a fiút. Vagyis a kormánybiztos szerint korábban is előfordult, hogy tévedtek a képen szereplő fiú kilétét illetően. Eörsi szerint ez sem bizonyít semmit, ugyanis Orbán Éva bevallottan nem ellenőrizte az interjúalanyai hitelességét, tehát szakszerűtlenség erre hivatkozni. Ugyanakkor Rougierről eddig nem bizonyosodott be, hogy ilyen hibát követett volna el.

És ez sem elég: az is kérdéseket vet fel Schmidt szerint, hogy miképp kerülhette el Pruck Pál az ’56 utáni megtorlást, szemben más tizenéves szabadságharcosokkal. Természetesen a felvetés Dózsára is igaz lenne. Ezt Eörsi is mondja, majd hozzáteszi: 15 éves fiúról van szó, ilyenekért – akikről nem is volt bizonyítható, hogy komolyabb szerepük lett volna az „ellenforradalomban” – nem indítottak pert.

Mindezek mellett az 1956-os emlékév kormánybiztosa köztörvényes bűnözőnek nevezi Pruckot. Ennek nyilvánvalóan semmi köze a kérdéshez, és a kijelentés – ahogy Eörsi fogalmaz – elképesztő otrombaság Pruck Pál családtagjaival szemben.

„Mondják, hogy a legjobb védekezés a támadás, de nem gondoltam volna, hogy ezt önök is így gondolják.” Ezt írja válaszul Pruck Erika újabb nyílt levelében, ezúttal Schmidt Máriának címezve. „Az én édesapám vállalta a képet, gondolom, Dózsa László a rendszerváltás előtt nem nagyon vállalta volna. (…) Mocskolódás helyett elég lett volna annyit mondani, bocsánat, tévedtünk, kijavítjuk. De nem, ez nem megy maguknak, inkább lebűnözőzik, bemocskolják az embert. (…) Igen, az édesapám rossz társaságba keveredett suhanckorában, ezt is felvállalta. Ettől a fotón még mindig ő látható. (…) Azt pedig, hogy a halott édesapámat sértegesse, végképp nem tűröm.” n