Lehetünk-e a régió éllovasai?
Ha hihetünk Orbán Viktornak, egy-két éven belül újra a régió éllovasai leszünk, bár a gazdasági mutatóinkat nézve jó lenne tudni, hogy ezt mire alapozza. Varga Mihály óvatosabb a főnökénél, ő az évtized végére ígéri a magyar csodát, ha minden jól megy. A realitások alapján még ez utóbbi jóslat is optimistának tűnik.
Ahogy közelednek a választások, még jobban felpörög az amúgy is nagy erővel működő kormányzati propagandagépezet. A középpontjában a rezsicsökkentési harc áll, bár az nem egészen világos, ki az ellenség: a multik, a bankok, az ellenzék, az EU, a hanyatló és minket megfojtani akaró Nyugat, vagy mindezek együtt? A lényeg nem is ez, hanem a permanens háborús hevület fenntartása, a fenyegetettség érzésének felszítása és olyan ellenségek képének gyártása, akikre mindent rá lehet kenni, főként a saját kudarcainkat. Ebben az állandó küzdelemben fel sem tűnik, hogy a valóságképünk eltorzul, egyre távolabb kerülünk a realitásoktól, minden tény relativizálódik. Ismerős ez az állapot például az irodalomból, lásd Orwell Állatfarmját vagy 1984-ét, hogy a rossz emlékű történelmi párhuzamokat ne is említsük.
A választókat mifelénk hagyományosan könnyű hangzatos ígéretekkel befolyásolni, főleg ha már eddig is mindent elkövettünk hülyítésükre. Úgy tűnik, elég néhány harsogó, a nemzeti öntudatra és büszkeségre építő szólam és némi osztogatás ahhoz, hogy elfeledkezzünk arról, mit is ígértek az elmúlt években, és mi lett belőle. Az alapvető ösztönökre és az érzelmekre ható politizálás mellett erre a rövid memóriára építi a Fidesz a propagandáját, és megteheti, mert a hívei a jelek szerint nem kérik számon rajta a szavak és a tettek közötti nyilvánvaló ellentmondásokat, a beváltatlan ígéretek tömegét.
Orbánék – a mostani ellenzékkel szemben – kiválóan tudják, hogy a boldog jövő képe régiónkban szükséges feltétel a választási győzelemhez. 2010-ben fűt-fát, valóságos Kánaánt ígértek lényegében mindenkinek, és a válságtól, valamint a zavaros kormányzástól megcsömörlött tömegek kapva kaptak ezen. A józanabbak tisztában voltak azzal, hogy a fideszes szólamok teljesíthetetlenek, nem lehet egyszerre korlátlanul osztogatni és a hiányt, az adósságot is csökkenteni. Főleg nem lehet a külső környezettől elszakadva, a nem létező belső forrásokra alapozva gazdasági csodát, szinte azonnali gyors növekedést felmutatni. Mint kiderült, ez nem csupán lehetetlen volt, de az elhibázott, unortodox lépések sorozata nyomán a legrosszabbul teljesítő országok közé, recesszióba estünk vissza.
Ez cseppet sem fogja vissza Orbánékat abban, hogy ismét merész ígéretekkel kampányoljanak. Ennek jegyében a kormányfő a napokban nem habozott kijelenteni, hogy hazánk rövidesen újra a régió éllovasai között lesz, hogy pontosan miben és hogyan, azt homályban hagyta. A növekedési mutatóink és lehetőségeink aligha támasztják alá az állítást, bár ez három éve az egymillió új munkahely és az ötszázalékos GDP-bővülés ígéretekor sem volt akadály. Meglepő módon a gazdasági miniszter szinte azonnal korrigálta főnöke állítását, szerinte középtávon 2-3 százalék közötti lehet a növekedés, és legfeljebb az évtized végére kerülhet tartósan 3 százalék fölé, feltéve, ha a világgazdasági és uniós trendek ezt lehetővé teszik. Ezzel semmiképp nem lehetünk éllovasok sehol, tekintettel arra, hogy a javuló külső konjunktúra nemcsak ránk lesz – ha lesz – jótékony hatással.
Varga Mihály prognózisa derűlátó ugyan, de a valóságtól nem elrugaszkodott, bár a jelenlegi gazdaságpolitika folytatása mellett aligha megvalósítható. Abban igaza van, hogy a nálunk felettébb lassan beindulni akaró fellendülés egyetlen lehetséges motorja jelenleg a sokat szidott és ellenséggé beállított Európai Unió. Az a tizedekben is alig mérhető növekedés, amire a Fidesz a hurráoptimizmusát alapozza, az uniós fejlesztési források nélkül visszaesés lenne: az építőipar kizárólag az állami beruházásoknak köszönhetően növekedett, azok 97 százaléka pedig EU-támogatással valósul meg. Ez az arány elképesztően magas, az uniós átlag csupán 10 százalék! Hol van itt az a belső potenciál, amivel beelőzhetnénk a többieket?
Hasonló a helyzet a másik idei növekedési faktorral, az agráriummal. Hangzatos szózatokban itt sincs hiány: Európa éléstára leszünk, megduplázzuk az élelmiszer-kivitelünket stb. Orbán szerint az agrárium jobban teljesít, és ígéretes jövő előtt áll, a vidékfejlesztési miniszter pedig arról beszélt, hogy még több magyar termék kerül az üzletekbe. A szomorú valóság azonban ennek az ellenkezője. Kezdjük azzal, hogy a jobb idei mezőgazdasági adatok egyedüli oka a tavalyinál kedvezőbb időjárás, azaz a termelés szintje visszatért a szokásos átlaghoz. Ott tartunk sajnos, hogy az időjárási szélsőségek egyik évről a másikra még mindig plusz-mínusz 30 százalékkal tudják befolyásolni az agrárium teljesítményét!
Ami pedig az élelmiszeripar helyzetét illeti, éppen most került nyilvánosságra egy nem sok jóval kecsegtető tanulmány. Az uniós csatlakozásunk óta nemhogy nőtt volna, de drasztikusan csökkent a magyar agrártermékek aránya a boltokban: 2004-ben 90 százalék volt, ma 65 százalék, és ez a folyamat az elmúlt években felgyorsult. Köszönhető volt ez egyebek mellett annak, hogy 2010 óta az ágazatból a különadók 50 milliárd forintot vontak el, az idén ez az összeg csaknem 30 milliárd lesz! A hatás nem maradt el: a veszteségek ez idő alatt a hétszeresére (!) emelkedtek, tömeges a csőd, még a legnagyobb üzemek közül is több ellehetetlenült. Mi lenne, ha nem kezelné a kormány kiemelt területként, állítólagos húzóerőként és kitörési pontként az ágazatot?
Ez látványos példája annak, hogy az ígéretek és kormányzati állítások között mekkora ellentét feszül. Orbánék mernek nagyot álmodni, és ahogy közelednek a választások, még nagyobbakat mondani. Joggal hívta fel a figyelmet a kormányfő, hogy ne a szavait, hanem a tetteit figyeljük. Azok pedig sajnos nem a régiós éllovas szerepét, hanem a leszakadás folytatódását ígérik.
