Jó hír

Megalakult az első triumvirátus. Nem a régi római, amely sohasem alakult meg (a második volt az első, Julius Caesar, Pompeius és Crassus korábbi paktumát csak utólag nevezték el a történészek első triumvirátusnak), hanem a mai magyar, Bajnai Gordon, Juhász Péter és Kónya Péter részvételével.

Az első szövetség, amely az Orbán-rezsim leváltására jött létre. A neveket behelyettesíthetjük három szervezettel. Haza és Haladás, Milla, Szolidaritás. A köréjük gyülekezőknek kellene megteremteniük a 2014-es korszakváltás tömegbázisát.

Jó hír. Örömhír. Végre elindult valami. Valakik végre rájöttek, hogy egyedül nem megy. Végre tárgyiasul az összefogást hirdetők pusztába kiáltott szava. Végre nekiláttak, hogy megtalálják a demokratikus ellenzék közös nevezőjét, és tágítsák a bázisát.

Rögös út lesz. Nem elég a jó szándék, a cél, a szép szavak deklarálása. Sok valódi vagy mesterséges ellentétről, személyes fóbiáról, egyéni ambícióról le kell majd mondani a siker érdekében. Dogmatikus elvekről, zsigeri ellenszenvekről, másodlagos pártpolitikai programpontokról úgyszintén.

Vajon az Együtt 2014-nek sikerülhet-e együtt?

„Nagy ügy köt össze; holmi kis dolog / Széjjel ne válasszon.” Ezt Lepidus, a közös országlásra készülő triumvirek egyike mondja a többieknek az Antonius és Kleopatrában. (Mészöly Dezső fordítása) Shakespeare-től mindig lehet tanulni. Milyen biztatóan indul ez a triumvirátus! Csupa önmérséklet, szerénység és jóindulat. Az idézett államférfi arra figyelmezteti társait, hogy „kényes pontokhoz nyúljatok vigyázva”. A becsületes Enobarbus, az eleve szkeptikusabb Antonius fegyvertársa alighanem jobban ismeri a delikvenseket, ő mindjárt kezdetben előrelátóan fogalmaz: „Legalább kölcsönbe adjatok egymásnak egy kis barátságot. (…) Ráértek egymásnak esni, ha egyéb dolgotok nem lesz.”

A mi triumvireink, úgy tetszik, tanultak, ha nem is Enobarbustól, de régiónk közelmúltban összeállt gyorstalpaló muszájkoalícióitól, amelyeknek tagjai a győzelem után, a kormányzás terhe alatt hamar egymásnak estek, aztán szét is estek. Nem elég leváltani a rezsimet, föl kell építeni az újat, és ehhez meg kell állapodni azokban a közösen vállalt elvekben, még inkább programokban, amelyek magalapozhatják az építkezést. Nem elég a zászlóbontás, a lelkesedés, a deklaráció. Minden retorika gyanús. „Ha tudnám / Hol a kapocs, mely minket összefoghat, / Elmennék a világ végére érte!” Ezt Octavius mondja. Hogy oda ne rohanjunk! Az ilyen rossz dumák előrevetítik a szomorú véget! Nem kell a világ végére menni. És egyáltalán ne tessék pofázni, fogadkozni, pláne fohászkodni!

„Ha a Jóisten megengedi, hogy még egy-két évig dolgozzunk Magyarországon, akkor mi is csatlakozni fogunk az alacsony adóssággal rendelkező közép-európaiak családjához.” Ezt nem a triumvirátus mondja, hanem a jelenlegi miniszterelnök. Én a Jóisten felől úgyszólván nyugodt vagyok, ő a világtörténelem kezdete óta, sőt már korábbról is sok mindent megenged. Mostanában nagy divat a segítségét kérni, legutóbb egy futballmeccs szünetében hallottam a klub nyilatkozójától, hogy számítanak rá a győzelmet illetően, ami ártani nem árt, de nem biztos, hogy elég. Futballozni is kell.

Az ellenzéket összekötő kapocsért sem kell messzire menni, megtalálható helyben, egészen közel.

Itt van például a demokratikus minimum. A jogállam. Az alkotmányosság. A törvények szelleme és betűje, amely nem változtatható mindennap, sőt naponta többször. A szegények iránti szolidaritás, meghirdetve és gyakorlattá téve, például adózás formájában. Köztársaság. A szélsőségek – rasszizmus, idegengyűlölet, nacionalizmus – kizárása. A korrupció fölszámolása.

Kezdetnek ennyi elég is.

Shakespeare triumvirei eleve rosszul indultak neki, fölosztották egymás között a birodalmat, ami ma cikis lenne, ki választaná például a Nyírséget?! Ma legföljebb pozíciókat lehet osztani, de ezt a mai szövetségesek egyelőre – szerencsére – elkerülik. Nekik szavazókat kell szerezniük, amivel viszont ókori elődeiknek nem kellett bíbelődniük. Ha már szerzésről volt szó, ők a légióknál és a hajóhadnál maradtak. Továbbá a közösből lenyúlt magánvagyonnál. Ezekben jobban bíztak, mint a köztársaságban, ami abból is látszik, hogy egyikük csakhamar a másik kettő fölé kerekedett, és kis idő elteltével császárrá koronáztatta magát.

Az utóbbiból mi is kaptunk ízelítőt, ha csak képletesen is, de sokan érezzük úgy, hogy már elegünk van belőle. Nem mindenki. A mi népünk egy része imádja a népvezért, nem feltétlenül egy bizonyosat, csak valakit, akit imádhat, akiben hihet, akit megváltónak tarthat, és aki annyit ágálhat, ripőkösködhet, hazudozhat, amennyit akar, mennek utána akármeddig, a Széna tértől a Kossuth térig s tovább.

A triumvirátus viszont nem az a szentháromság, amelyet a balga nép feltétel nélkül imád. Nincs is rá szükség.
Az Együtt 2014 – helyesen – nem az egyistenhitre épít. Bajnai Gordonból nem kell messiást csinálni, bár ha úgy tetszik, benne több van a krisztusi szelídségből, mint a tajtékos Orbán Viktorban. Hozzá és triumvir társaihoz azok fognak csatlakozni, akik kiábrándultak a nagy szavakból, a gyűlöletkeltésből, a hazai és külföldi ellenségképek mániákus fölrajzolásából, és normalitásra vágynak. Bajnait nem miniszterelnök-jelöltnek kellene látni (ettől majd még az is lehet), hanem kiegyenlítő karakternek. Nem muszáj-Herkulesnek, hanem – tudom, elcsépelt amerikai toposz – olyasvalakinek, akitől habozás nélkül vennénk használt autót. Kétségtelen, hogy a bizalom a személyiségen is múlik, sőt elsősorban azon. Volt már, aki bebizonyíthatta volna, hogy lehet más a politika, és nem a programja miatt nem sikerült, hanem mert nem volt hozzá tehetsége. Tehetség nélkül szövetségben sem megy.

Föl van adva a lecke. A dilemma, hogy mi lesz a rezsimmel, kettős értelmű. Aki szavazatával dönthet róla, nemcsak azt mérlegeli, le lehet-e váltani a jelenlegi kurzust, hanem azt is, hogy utána könnyebben fogja-e kifizetni a gázszámláját. Az ígérgetések és csalódások hosszú évadai után erre a legnehezebb válaszolni. Sokan sokféle válaszban hisznek. Civil szervezeteknek, pártoknak, magánembereknek megvannak a saját, nyilván optimális elképzeléseik, megoldási javaslataik és önálló ambícióik, amelyek alapján eldöntik, csatlakozzanak-e az Együtt 2014-hez. Mindenki a saját útját tartja üdvözítőnek, azt járva akar célba érni, lehetőleg a másik előtt.

„De most a szükség / Nem verhet-é köztük hidat?” – kérdezik Shakespeare-nél. A kérdésben benne foglaltatik a remélt felelet.

Koltai Tamás