Advent a téren

A kupola oldalán lassan kigyúlnak az esti fények, a tajvani csillagfüzér is kékesen világít a tér négyszögkeretében. Az „advent kettest” magunk mögött hagytuk, közeledünk a „nagy negyedik” (a karácsony) felé. Erdő bíboros szózatával, az adventi gyertya meggyújtásával nyitottunk, és már itt állunk a szenteste kapujában, a belvárbiznisz forgatagában. A mangalicaszalonnától a kemencés lángososon, fapuskán, málna- és kökénypálinkán át annyi mindent hordtak ide „a szakrális térre”, hogy az ember csak hüledezik: mi mindent el lehet majd adni!

Advent van, advent, de csak azt hallom, „válság”, mindent átitató, sötét depresszió. Az idei ünnep (vagy a következő) Európa fekete karácsonya lesz. Közeleg a végpusztulás, Róma falai leomolnak, a dollár legyőzi az eurót, a frank mindent megmételyez, bankok inognak, dőlnek, Dél Királya leveri az Északi Királyt, és itt a sárga veszedelem is. Válság van újra, pénzügyi apokalipszis. Főkegyurunk, a Magyar Szuverén nem írt alá valami jegyzőkönyvet Brüsszelben, dühös és ideges, a parlamentben leordítja az ellenzék fejét. Egyszerre lázadunk és kapitulálunk, kérünk és fügét mutatunk.

De itt, a téren, a bazilika előtt béke van. A lépcsők mellett sátrat vert a Gundel. Forralt bort mérnek szegfűszeggel; kolbászt, falovat, bazsalikomszappant, tehénkolompot, szittyakürtöt venne a ténfergő pesti nép. Mert válság ide, vallási tartalom oda, a karácsony a bőség ünnepe, a jövő ígérete. És megnyílnak a tárcák titkos oldalrekeszei. A szénából préselt szarvast éppúgy elviszik, mint a porcelánjászlat a szent családdal, a pincében érlelt olasz sonkát. Egyszer, épp Betlehemben, láttam egy arab kegyszerárust, aki tíz deka Szentföldet árult öt dollárért. A magyar ízlés nem ilyen szofisztikált: nálunk a fő szakrális tartalom a véres hurka.
Persze azért még akad gond bőven, mert válság van a Vörösmarty téren is. A pecsenyesütők ösvényét követve sétáltunk át. Három kovácsok ütik a vasat, csorog róluk a víz, de most nem veszek lószerszámot. Az adventi piacolás lényege a „bizarr bóvli igényeseknek”, legfőképpen turistáknak. A Gerbeaud mellett fiatal lengyel idegenvezető angolul magyaráz a bámész ázsiaiaknak, hogy a végén rámosolyogjon a kis japán nőre: „Prose panyi.”

Válság van, válság, Arábia háborog, Szíriában lőnek, Líbiában lincselnek... Magyarországon alkotmányozgatnak, mert mi sem maradhatunk ki a jóból. Így megy ez mindig, nagy a córesz, várjuk a jó szerencsét. És közben veszünk ezt-azt. Vagy legalább bámészkodunk a nagy világfelfordulásban. Merített, érdes rongypapír, mártogatós toll ezüstheggyel – olyan gyönyörű, annyira fölösleges, hogy már-már ajándék. De keményen markolom a táskám szíját, én betartom a fiskális fegyelmet.

A timpanon alatt első királyunk, István riadtan nézi konzumáló nemzetét. Egy pillanatig úgy érzem, már ő is euróban számol. Végül is csatlakozni akart, ha jól tudom. Más kérdés, hogy ez ezer éve nem megy.

A közgazdasághoz (árfolyamhoz, IMF-hez, növekedéshez) annyian értenek nálunk, mint valaha a focihoz. A múltkor hazamentem, és a gyerek ingerülten lepisszegett: „Csöndesebben. Mit mond a Gazdasági Rádió? Mennyivel zárt az euró? Denszel a gazdaság?”

Sötétedik. Szent István szégyenlősen tűnik el a timpanon homályában, dzsesszt hallgat a magyar, és Jingle Bellset. Az ilyesmit ő meg sem hallja.

Sül a lángos, fogy a forralt bor, közeledik a karácsony mély csendje, megállíthatatlanul.