A németek nélkül csökkent volna a munkahelyek száma

Túlságosan olcsó poén lenne a tíz évre ígért egymillió új munkahellyel vagy akárcsak a 2014-ig vállalt 3-400 ezerrel összehasonlítani azt a tényt, hogy a Fidesz-kormány első évében összesen 5 ezerrel növekedett a foglalkoztatottak száma. Ha ezt összevetjük a hivatalos statisztika szerinti 2,7 milliós létszámmal, az emelkedés még elenyészőbbnek tűnik, s ha ehhez hozzávesszük, hogy a munkát keresők száma az egy évvel ezelőttihez képest még növekedett is, végképp viccessé válik az illetékes minisztérium kényszeredett sikerpropagandája. Egyben érthetetlen is, miért gondolja a Fidesz, hogy a valós tényekkel egyre inkább szemben álló állításokra az emberek állandóan vevők lesznek.

Erős külső függőség

A baj nem elsősorban a kiábrándító számokban, hanem azok hátterében van. A részletes munkaerőpiaci adatokból ugyanis kiderül, hogy csak azokon a területeken, főleg a feldolgozóiparban van növekedés, amelyek kivitelre termelnek. Az ipari export a dinamikus emelkedést egyértelműen a német gazdaság gyors fellendülésének köszönheti, ami viszont komoly kockázatot is magában rejt: ha ott a fejlődés lassulni fog, azt azonnal mi is meg fogjuk érezni, azaz a harsány szabadságharcos lózungok ellenére a külső függésünk erősebb, mint korábban. Ezt a belső piac fellendítésével lehetne ellensúlyozni, aminek azonban még jele sincs. Az egykulcsos adóval kapcsolatban mára bizonyossá vált, hogy nem csupán a "mindenki jól jár" ígéret volt hazugság, de - a szakértői véleményeket igazolva - a felső középosztálynak adott több százmilliárdos ajándék sem hozta magával a belső piac növekedését: a fogyasztás az első négy hónapban picit még csökkent is az egy évvel korábbihoz képest. Emellett - az uniós országok többségével ellentétben - a beruházások továbbra is elmaradtak az egy évvel korábbi szinttől, a hazai keresletre alapozva tehát aligha lehetett volna több munkahelyet teremteni.

A folyamatok pont az ellenkezőjét mutatják annak, amit a Fidesz - felettébb vázlatos - gazdasági programja tartalmazott, a nagyvonalú szóbeli ígéretekről nem is beszélve. Feltűnő, hogy a legrosszabb a helyzet pont azokban az ágazatokban, amelyekre a kormánypárt a gyors foglalkoztatási növekedést akarta bazírozni: az építőiparban, a mezőgazdaságban és a kiskereskedelemben. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az új közmunkaprogramok még nem indultak be, ráadásul az arra fordítható keretet harmadolták, a közszférában pedig 40 ezerrel csökkent az alkalmazottak száma, összegezhetnénk így is: a kormány minden igyekezete ellenére, köszönhetően az exportpiacainknak, az utóbbi egy év alatt legalább szinten maradt a foglalkoztatottak száma.

A magas jövedelműek járnak jól

Nagy változás a belátható jövőben sem várható, ahogy az a Széll Kálmán Terv és a Brüsszelbe küldött konvergencia-program elemzéséből kiderül. Ezek egyrészt további, az eddigieknél jóval keményebb megszorításokat tartalmaznak, amelyek közvetlen hatással lesznek a lakosság többségének jövedelmi helyzetére: gondoljunk csak a nyugdíjakat, a táppénzt, a gyógyszerkasszát, a szociális ellátásokat stb. érintő lefaragásokra. Ezeknél is markánsabb következménye lesz a béreket érintő változásoknak, a szuperbruttó kivezetésének és párhuzamosan az adójóváírás megszüntetésének. Ha ezek egyensúlyban lennének, még nem lenne nagyobb probléma, a konvergencia-program szerint azonban a kormány ettől százmilliárdos nagyságrendű megtakarítást remél.

Ez csak úgy jöhet össze, hogy az adójóváírás megszűnése jóval nagyobb fizetéscsökkenést okoz az érintett, átlagos vagy annál kisebb keresettel rendelkezőknél, mint amennyit nyernek a szuperbruttósítás eltörlésével. Persze ezzel is a magas jövedelműek járnak jól: az ő nettó bérük automatikusan kb. 4 százalékkal nő a szuperbruttó nélkül, mivel adójóváírást eddig sem kaptak. Ez például egymilliós fizetésnél havonta 40 ezer forintot jelent, miközben az egykulcsos rendszerrel 150 ezret már eddig is nyertek. A legnagyobb pofont a minimálbéresek kapják: az eddig megismert kormányzati tervek szerinti kalkuláció alapján a nettó bérük havi több mint 8 ezer forinttal csökken.

Nettó bércsökkenés

A Fidesz is érzi azt, hogy ez már túl sok lenne, de a megoldást nem igazságosabb adórendszerben, hanem képmutató módon a bérkompenzáció kikényszerítésében látja. Már az egykulcsos SZJA nettó veszteseit is így próbálta "kárpótolni": a közszférában például minden második ember kapott átlagosan 5 ezer forint kompenzációt, ami viszont a legfrissebb adatok szerint még a nominális szinten tartásra sem volt elég /emlékezzünk: tavaly azt állították, senkinél nem fog csökkenni a jövedelem/. A magáncégeket bérkommandókkal fenyegették, ha nem emelik legalább az OÉT által ajánlott mértékben a fizetéseket, ami tökéletes nonszensz.

Jövőre még ennél is tovább fognak menni, hogy a várható jelentős nettó bércsökkenés ellensúlyozásának a terhét a vállalatokra hárítsák. Ennek félreérthetetlen jeleként egy tollvonással felszámolták az érdekegyeztető tanácsot, és helyette egy olyan amorf gittegyletet hoztak létre, amelynek konkrét döntési jogköre nincs. Ehelyett a jövőben a kormány egyedül dönt majd a minimálbérről és a béremelési ajánlásról is, ez utóbbit kötelezőként kezelve - vissza a boldog emlékezetű szocializmusba, ahol pártunk és kormányunk határozatba hozta, milyen bérpolitikát folytassanak a vállalatok. Úgy tűnik, a Fideszt nem zavarja, hogy az a rendszer gazdasági összeomláshoz vezetett, de az sem, hogy egy demokratikus jogállam nem avatkozhat így bele a magánszféra működésébe.

Legalább az elgondolkoztathatná Orbánékat, hogy a különadók mellett olyan újabb terheket akarnak rakni a cégekre, amelyek törvényszerűen a kívánt gazdasági és foglalkoztatottsági növekedés ellen hatnak. Ha egy vállalat költségei növekednek és a piaci korlátok miatt azt nem tudja továbbhárítani, vagy versenyképtelenné válik és tönkremegy, vagy máshol, elsősorban a létszámnál megtakarít, azaz vagy az egyik, vagy a másik, vagy mindkettő kormányzati célnak ellentmond az eredmény. Papolni persze lehet a kkv-k nagyobb támogatásáról, lehet erre pályázatokat meghirdetni, amelyek aztán a tapasztalatok szerint "célzott" zsebekbe mennek, a valódi segítség azonban a terhek csökkentése és ezen keresztül a munkahely-teremtés ösztönzése lenne.

A kormány terveiből ez utóbbi egyelőre nem látszik. Az eddig kiderült konkrétumokból úgy tűnik, mintha a foglalkoztatás növekedését a rokkant és korkedvezményes nyugdíjasok egy részének munkába állításától és a közmunka idejének megfelezésétől remélnék. Ez azonban vagy csak vágyálom, vagy csupán statisztikailag javít a helyzeten, és nyoma nincs, honnan teremtődne nemhogy egymillió, de legalább több tízezer valódi új munkahely a gazdaságban. Amíg ennek a hazai piaci hátterét nem látni, esély sincs a foglalkoztatás lényegi javulására.