Sznoblesz oblizs

Már megint majdnem lemaradtam valamiről. Komolyan mondom, az utóbbi hetekben nem tudtam úgy kinyitni újságot, hogy ne hulljon ki belőle egy-két tudósítás a legújabb bécsi szenzációról, a Kunsthistorisches Museum Fabergé-tárlatáról. Mindenféle rémtörténetek keltek lábra, hogy végtelen sorok kígyóznak a bejáratnál, hogy interneten már nem is adnak el jegyeket, hogy viszont a feketepiacon megjelentek a hamisított belépők, és egyáltalán: aki ezt nem látta még, az nem is számít.

Nem kell mondanom, micsoda iramban iszkoltam a fényes császárvárosig, hogy én is elmondhassam alkalomadtán, fantasztikus és grandiőz és mányifik az egész, és ilyet persze mi nem tudunk, ilyet csak a művelt Nyugat (Kelet, de most ne vesszünk el a részletekben) tud, és egyáltalán, itt kezdődik az igazi művészet.

Ehhez képest se igazi sor nem volt, se műsor. Volt négy (!) Fabergé-tojás, mellé százegynéhány egyéb tárgy (ékszer, nipp, vizeskancsó, ami éppen szembejött) a Kreml múzeumából, mely valamilyen módon kapcsolódott „Észak Cellinijének” (ez is milyen, mintha a Kárpátok Maradonáját emlegetnénk!) Európát behálózó üzleteihez-műhelyeihez. Többségük kétszáz évet késett rokokó gügyögés, rettenetes árú alapanyagból készült, nagy kézügyességet kívánó, semmire sem jó bármi. Ami engem illet, ebben a műfajban már jobban szeretem a bányászüveget, abban azért több a tragikum. De hogy az utolsó cárok drágakövekkel borított aranyos kőtojásait (melyek ráadásul béleltek is, az egyikből egy hajó, a másikból egy transzilván vasútmodell ugrik elő, ily módon ágyazva meg a kindertojások – későbbi – sikerének) miért tartsuk egyébnek, mint unatkozó egyeduralkodók és ügyes kezű mesteremberek mosolyogtató találkozásának, nem tudom.

Pedig mindenki személyesen volt elájulva, tanúsíthatom, nekem különösen az orosz kontingens tetszett: sok ezer kilométert utaztak az élményért, pedig csak a Vörös térig kellett volna sétálniuk.

Sznobnak se vagyok jó, hiába.

Nádas Sándor