Szeretettel az utókornak

Török Sándornak nagy tehetsége volt a boldogsághoz. Olyan korban is, amikor mindenféle „létezési bonyodalmak” érték. Volt kiskamaszként favágó a havasokban (Erdélyben), volt kazánfűtő, volt harmadik alabárdos a kolozsvári színpadon, újságíró-tanonc Pesten, aztán „kismenő író (a pálya szélére szorítva”), ösztönözték békaügetésre puskatussal, üldözték a nyilasok, házalt az úgynevezett Auschwitz-jegyzőkönyvvel („zsidó túlérzékenység”, mondta neki „N. N. államtitkár úr”), de Török Sándor leginkább arra emlékszik, hányan bujtatták-mentették őt akkoriban. (“Többnyire derék emberek közé kevert a sorsom...”) S ami ritka képesség: tudott „visszamenőlegesen” boldog lenni, megbékülni azzal is, hogy az igazi nagyokhoz életműve nem érhet fel.

Goethe írt, Tolsztoj dolgozott, mi alkotunk, hiszen alkotóház vár bennünket – ironizált. Életünk – mint mindenkié – „kész regény”, amelyet különféle történelmi mondatok színeznek át. „Urak!” – mondta a pincében a méltóságos úr 1945. február 12-én –, „akinél nyilaskeresztes igazolvány van, semmisítse meg, az oroszok már a templomnál vannak”. S egy békebeli abszurd: a Parlament piszoárjában egymás mellett intézte folyó ügyeit gróf Apponyi Albert és a szakmában „tapintatlan” jelzővel illetett Bihari nevű újságíró, aki átpillantva – híréhez méltón -- egyszer csak azt mondta: Apropó! Hogy van a kegyelmes asszony?

S míg egyfelől úgy látja az író, hogy életünkben „a kacat a fontos, a kacat”, másfelől hagyatékát gondosan szétméri olvasói között („drága örököseim!”), szeretettel az utókornak hagyományozva megíratlan történeteit, hátha valaki majd megírja...

Rettenthetetlen optimizmussal élt. Azt mondta: „az őrangyalom én magam vagyok”. Rousseau-val szólt: műveljük kertjeinket. Hiszen azok is művelnek bennünket. Önéletrajzi könyvének új kiadása egy emberöltő múltán kerül most ismét elénk.

(Török Sándor: Egy kis kertet szerettem volna. Gabo Kiadó.)

Erdélyi S. Gábor