Szép, jó
Tudom, hogy nemrég dicsértem a Petőfi Irodalmi Múzeumot – akkor éppen a Radnóti-tárlat kapcsán –, de most sem tehetek másként: legújabb kiállítása, amely a kétszázötven esztendeje született Kazinczy Ferencnek állít emléket, egészen remekre sikerült.
Egyszerre hagyományos és modern (korabeli tárgyakkal berendezett dolgozószoba és számítógépes látványtár – ilyen volt Széphalom fénykorában – meg kis kvízjáték), emelkedett és életközeli, ráadásul (helyesen) kinagyít egy gondolatot a mester esztétikai kánonjából (jelesen, hogy a szép magától értetődően jó is, amit az unokák nemzedéke némileg leegyszerűsítve arra ferdít le, hogy a közjót a közszép mozdítja elő, vagyis hogy a kívánt politikai változást a kívánt irodalmi változásnak kell megelőznie), ezt viszi végig, járja körül, így téve szinte főszereplővé a képzőművészetet a kiállításon. (Ezeket a műveket láthatta, szerethette hősünk.)
A megközelítés jogos és kellően attraktív is: végtére is nem lehet csupa kézirattal borítani a falakat. (Számszakilag mi sem volna könnyebb: csak a soha nem publikált Kazinczy-kéziratokkal Tiszát lehetne rekeszteni.) De a legnagyobb érdeme a kiállításnak, hogy hús-vér embernek ábrázolja Kazinczyt, akit pedig hűvös szobornak szokás ábrázolni.
Igaz, dolgozott rajta maga is, de hál’ istennek nem sikerült. Aki akarja, ma már tudhatja, milyen volt ez a férfi, aki nélkül irodalmunk nem tartana ott, ahol: zseniális és esendő, toleráns és akarnok, szellemes és doktriner, szabadkőműves és elszegényedett értelmiségi, közepes költő és remek prózaíró, egyszóval a Kazinczy.
