Százkarátos szerelem
Ez a film pontosan olyan, mint a címe. Amint a Koh-i-Noor, a brit koronaékszerek briliánsa a maga 105 karátjával sem tartozik a világ gyémántjainak abszolút élvonalába (hol van ez az Afrika Nagy Csillagának 530 karátjától?), úgy ez a film sem jegyeztetik majd a filmművészet koronaékszerei közé. De kellemes és pezsgő, mint egy nyári limonádé.
Nem utolsósorban azért, mert a szerelmi történet nem a hamvasságukat vesztett fiatalokról szól (a régi recept szerint), hanem az elvált, de az esetleg ismét egymásra találó csalódottak vigasztalásául szolgál. S hogy mindehhez egy mozgalmas (bár nem sok eredetiséget felmutató), szeriőz kalandfilm társul, némi brit humorral és franciás könnyedséggel, az is a kellemesebb befogadást szolgálja.
Képzeljük el, hogy egy nyugdíj előtt álló, palira vett angol úriember és egyetemi oktató felesége kissé lökött szomszédaik társaságában gyémántot rabolni indul, hogy elégtételt vegyenek az őket kifosztó (sajnos budapesti illetőségű) rossz emberen, és egyúttal kisegítsék kétségbeesett régi munkatársaikat. Bevallom, nekem az amatőrök efféle kétbalkezes nekiszánása mindig rokonszenvesebb, mint a profik kétséget nem ismerő perfekcionizmusa, ahol minden golyó, minden ökölcsapás, minden hirig talál. Itt és a hasonló műfajú filmekben épp az adja a feszültséget, a drukkolási lehetőséget, hogy a magunkhoz hasonló esélytelenek végül mégis célba érhetnek-e.
Ha azt is hozzáteszem, hogy az akciózó koros pár női részét Emma Thompson játssza, a férfit Pierce Brosnan, a helyszín pedig zömmel Párizs és Cannes, a Croisette, talán megérthető és megbocsátható az ellágyulásom.
Nem Fellini, nem Bergman, csak kellemes másfél óra kellemes társaságban. Jön a nyár. Engedjék el magukat!
(Rendezte: Joel Hopkins)
Bölcs István
