Számadás – törtekben elbeszélve

Nem kell ahhoz kerek évfordulónak lenni, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum kiállítást nyisson Karinthy Frigyes emlékére: annyira nem kell, hogy nincs is. Hogy ez egyáltalán felmerül, inkább csak a szükség okozta gyakorlat, hogy az efféle akciókat múzeumaink jobbára kerek évfordulók tájára szervezik – mintha akkor jobban megnyílnának a szponzori tárcák. (Hogy csak a tényleg szenzációs Örkény-kiállítást említsük ugyane múzeumban – nem először és nem is utoljára.) Karinthy, mondjuk újra, mára azon íróink közé tartozik, akiknek állandó kiállítás dukálna egy országos irodalmi múzeumban – nincs egy se a nyugatosok között, Adyt is beleértve, akit ilyen sokszor idéztek volna az elmúlt évszázadban –, s ha csak az utóbbi évtizedek kiadási adatait nézzük, ott is igen előkelő helyen áll kortársai között. Mondom, régóta klasszikus ő, még akkor is, ha az irodalomtörténet (egyik ága) lekezelő szeretettel humoristának tartja ma is.

Pedig Karinthy igazi reneszánsz ember volt, enciklopédikus elme, a 20. század Leonardója. (Leonardo, aki nem festett, de ígéretes rajzai azért maradtak fenn.) Ezt a sokoldalúságot, ezt a szerteágazó érdeklődést állítja középpontjába e tárlat Számadás a tálentomról címmel. (Igennel felelve az író által feltett kérdésre, hogy jól sáfárkodott-e különleges tehetségével.) A szervező elem a sokarcúság bemutatása tehát, van itt minden, kávéház és repülő, tanterem és rádió, vannak fényképek (közöttük néhány unikum is, bár a Nyugat-évfordulón a többségüket már láttuk), vannak filmrészletek és hanganyagok, vannak játéklehetőségek (afféle Ki mit tud? például, a győztes steinmannokban kapja jutalmát), egyszóval mindazok, akik ismerik és szeretik az életművet (akik tehát tudják, miért lóg a szeren a Latinovits, és ki volt az a Steinmann), ragyogóan érezhetik magukat a kamaratárlaton. Akik most ismerkednek, ismerkednének a Karinthy-életművel, azoknak tárlatvezetést ajánlok – aztán jöhet az olvasás.

Nádas Sándor