Non-stop

És az is kétséges, hogy ez a sok ember hova akarna egyszerre utazni. (Egyik igencsak fürkész szemekkel kémlel, a másik lesunyt fejjel közlekedik, a harmadik elkapja a tekintetét szégyenlősen, és úgy tesz, mintha nem is egy akcióthrillerben szerepelne.) És vajon mi van a nagy ártatlanok poggyászában? Pizsama csak, vagy ketyegő kokain, beélesített robbanószerkezet? Hatlövetű? Akár több is?

És mit keres a fedélzeten hősünk, az utasnak álcázott szövetségi légimarsall (Liam Neeson), a kicsit már amortizálódott magányos férfi, aki legszívesebben a whiskysüveggel csókolózik, s utál repülni, bár állítása szerint csak a felszállásnál fél. (Ám ezt a mozzanatot nehéz kihagyni, ha valaki hivatásos.)

Persze, amilyen kegyetlen az élet, épp akkor üt be a krach, amikor hősünk nyugalomra vágyik, egy komplikációk nélküli lebegésre az Atlanti-óceán felett, és hát nem éppen akkor kell néhány gyalázatosnak ölni kezdeni az utasokat?! Húszpercenként egyet. Jön a versenyfutás az idővel meg a gyilkossal, aki nem átall 150 millió dollárt kérni azért, hogy ne tegyen semmit. (Más ezt olcsóbban is megcsinálná, na de hát ez egy ilyen történet.)

Ja, önök, persze, nem feltétlenül tudják, hogy ki az a légimarsall. Hát a tornyok ama lerontása óta utazik inkognitóban az USA légijáratain egy biztonsági ember, ő a főhősünk. Vállán 150 ember sorsa és terhe, meg annak a gyanúja, hogy maga is repülőgép-eltérítő lett, s ezért senki nem akar neki hinni földön-égen. (Értsd: a szövetségi biztonsági szolgálatnál sem meg a pilótafülkében sem.) Így kénytelen egyedül győzni.

A történet jó, feszült, egy helyszínre koncentrált. A magyarázó ideológia, a megfejtés azonban nem éri el Agatha Christie lucidus színvonalát. De nem biztos, hogy ezt észrevesszük a nagy izgalomban.

(Rendezte: Jaume Collet-Serra.)

Bölcs István