Megnéztük Zürichben Nicole Kidman karácsonyi szexthrillerjét – menekültek róla a nézők
A Zürichi Filmfesztivál egyik fő attrakciója volt idén Nicole Kidman új filmje, a Babygirl, amit előtte csak a Velencei Filmfesztiválon lehetett látni, a mozik rendes kínálatába majd csak karácsonykor kerül világszerte. Úgy tűnik, Svájcban nem volt akkora siker ez az erotikus thriller, mint az olaszoknál.
Október 3-án kezdődött és 13-án, azaz vasárnap ér majd véget az idei Zürichi Filmfesztivál, amelynek programjában szerepet kapott Nicole Kidman új filmje, amelynek premierdátuma az USA-ban december 25., szóval csaknem három hónappal a bemutató előtt láthattuk az alkotást. Azt kell róla tudni, hogy a Babygirlt erotikus thrillerként definiálja a forgalmazó, a rendezője a holland Halina Reijn, és férfi főszereplői a brit Harris Dickinson és a spanyol Antonio Banderas. Utóbbi Nicole Kidman férjét, előbbi a beosztottját alakítja, egy fiatal gyakornokot, aki frissen kap gyakornoki pozíciót annál a cégnél, ahol az ezúttal sárga hajú ausztrál színésznő a vezérigazgatónő. A film témája, hogy a főnöknő félrelép: veszedelmes viszonyt kezd az alkalmazottjával. Nyugodtan olvasson tovább, nem lesznek spoilerek.
Nicole Kidman győzött Velencében
Szeptemberben a Velencei Film Fesztivál programjában már szerepelt ez a film – itt Nicole Kidman megnyerte a legjobb színésznőnek járó díjat. A legjobb filmnek járó Aranyoroszlánt azonban nem a Babygirl érdemelte ki, hanem Pedro Almodóvar új drámája, a Szomszéd szoba.
A Zürichi Filmfesztiválon a film alkotói nem vettek részt a vetítésen (nyilván ezért volt, hogy relatíve könnyen be tudtunk jutni), de volt egy kis élő köszöntő az elején, ahol egy hölgy a beszédében külön kiemelte, hogy a Babygirl Velencében hétperces álló tapsot kapott. Szégyelljük tehát magunkat, ha nem tapsolunk majd mi is legalább ennyit – ezzel a felütéssel kezdtünk neki a film megtekintésének.
Ezek a cikkek is hasonló témákról szólnak
Életmód
2024. március 22., 10:30
A hatvanas éveiben járó író elárulta hogyan tolhatjuk ki a végsőkig a szexuális aktivitás időszakát. Mint, kiderült az öregedés csak előnyösen hat a szexre és meghosszabbítja életünket is.
Babygirl: ami tetszett
A Velencei Filmfesztivál díja jól mutatja, hogy mi a legizgalmasabb ebben a filmben: a színészi játék. Én Harris Dickinsont a Beach Rats és a Triangle of Sadness alapján nagyon megkedveltem, szerintem itt is van olyan izgalmas a játéka, mint Nicole Kidmané. Vagy talán még izgalmasabb is, mert ő azért még nem sok mindenkinek jön ki a könyökén, Nicole Kidman viszont nem nagyon veszi most elő olyan arcát, amit ne láthattunk volna már korábban. Itt is kétségtelenül brillírozik, de rengeteg korábbi filmben nagyságrendekkel jobb volt Nicole Kidman, mint ebben. Az Oscar-díjas színésznő pont olyan jól játssza a vágyak és bűntudat miatt őrlődő feleséget-anyát, ahogyan ön azt elvárja egy Oscar-díjas színésznőtől. Talán még nagyobb ereje lehetett volna az alakításnak, ha Kidmannek lett volna alkalma jobban megmutatni ezt a karaktert a hidegfejű üzletasszony üzemmódban is. Felüdülés viszont a vásznon látni az Obi-Wan Kenobi sorozatból ismert Esther McGregort, aki Nicole Kidman lassan felnőtté érő kamaszlányát játssza.
A színészi játék mellett film másik nagy erénye a humora. Nem mondom, hogy én sokat nevettem volna, de a Zürichben összegyűlt közönség a Babygirl poénjait nagyon is értékelte. A film alaptörténete szerint ugye nagyhatalmú vezérigazgatónő szado-mazo-viszonyt kezd fiatal és jóképű beosztottjával, és a szenvedélyek viharában megfordulnak a szerepek: a beosztott az úr és a főnöknő az alávetett. Az ilyen típusú szexuális szerepjáték elég bizarr jeleneteket tud szülni, és a Babygirl rendszeresen humorral jelzi, hogy néha a karakterek számára is idegen és furcsa terület ez, amit most éppen felfedeznek. Sajnos ez a film akkor a legjobb, amikor elvicceli a saját témáját.
További pozitívum: a technodiszkó-jelenet valami brutáljól van fotózva.
Babygirl: amiért nehéz végigülni
Sajnos azonban amikor nem viccel, akkor a Babygirl arra kér minket, hogy vegyük komolyan ezt az egész sztorit, és ez a közönség egy részének érezhetően nehezen ment – nekem mindenképpen. A film nagy mélységeket próbál sejtetni, de aztán végül nem érezzük, hogy bármi érdemit kaptunk volna. A képzavarokra allergiás természetemet például zavarja, hogy az alávetettség két rengetegszer sulykolt szimbóluma egyrészt a kutya-gazdája viszony, másrészt meg a tejivás. Nicole Kidman rengetegszer iszik tejet a filmben – pontosan úgy lefetyeli, mint egy falánk... Most akkor a kutya vagy a macska a szimbólum? Kicsit mintha nem gondolták volna ezt végig teljesen, de a többségnek az ilyesmi biztos nem tűnik fel.
Hasonlóan nehéz megfejteni, hogy miért hangsúlyozza a film ennyire, hogy karácsonykor játszódik. Szinte valamennyi jelenet díszletének a közepén egy karácsonyfa áll. Abból a szempontból persze jó, hogy a nézők zöme karácsony környékén látja majd a filmet a moziban, de akármennyire próbálom, a film semelyik részletét nem tudom semmilyen módon kapcsolatba hozni a karácsonnyal. Ugyanennyi erővel játszódhatna sztori hálaadáskor, farsangkor vagy éppen húsvétkor is – mellesleg a húsvét még jobb is lenne, mert a szenvedés és a bűn(bánat) tematikáját a film közepébe, a feltámadásét pedig a végkifejletbe lehetett volna elég organikus módon belekapcsolni.
Az egyetemes poptörténelem legjobb dalai közül kettő is központi helyet kap ebben a filmben. Először Robyntól a Dancing On My Own-t hallhatjuk, aztán egy szexjelenetet George Michaeltől a Father Figure fest alá. Ez a két dal méltán van elkönyvelve a popzene két nagy csúcsteljesítményeként, és az ember a Babygirl nézése közben könnyen arra gondol, hogy bár ez a film is akkora csúcsteljesítmény lenne, bár ez a film is annyi érzelmet és gondolatot korbácsolna fel az emberben, mint a Dancing On My Own vagy a Father Figure. Kicsit olyan ennek a két dalnak a szerepeltetése ebben a filmben, mintha egy százforintos bolt falán az eredeti Mona Lisa lógna dekorációnak.
De a fő gond biztosan nem ez volt a nézők zöme számára, hanem az, hogy a film egy és háromnegyed órás időtartamának zömét meglehetősen nemszexis szexjelenetek teszik ki. Nicole Kidman nyilván azért kap ennyi dicséretet, mert 57 évesen ilyen „bátran” meg meri mutatni a testét, ami persze a lelki kitárulkozást is hivatott szimbolizálni (milyen eredeti!). A Hollywoodban szokásosnál messze explicitebb szexjelenetek zöme Harris Dickinsonnal közös, de van jópár Antonio Banderasszal is – ember legyen a talpán (moziszékében), aki ez utóbbiaknál nem érzi úgy magát, mintha újra gyerek lenne és rányitott volna a szüleire, miközben szexelnek. Persze bizonyára ezt szánták a film egyik mondanivalójának: nem vagyunk hozzászokva a gondolathoz, hogy 50 fölötti embereknek, főleg nőknek is van (lehet) szexuális élete, szégyellje tehát magát, aki megbotránkozik. Hát pedig volt, aki megbotránkozott:
öt embert számoltam meg, akik kimentek a filmről,
és őszintén szólva én is csak azért sajnáltam volna, ha a film felénél félbeszakad a vetítés, mert akkor nem tudtam volna megírni ezt a cikket.
Mindenesetre amikor a film félreteszi a szexizést, akkor átmegy családi melodrámába. Számomra a Babygirlnek ez a fele volt, vagyis inkább lehetett volna az érdekesebb, de mintha a melodráma egyébként sem elsöprő erejét ezúttal tovább gyengítette volna, hogy a nagy igazságok egymás fejéhez vagdosására egy ujjazós és egy bugyiban sarokbantérdeplős jelenet között került sor.
Aki azt várja, hogy nagy megfejtéseket és/vagy igazságokat fog hallani az 50 fölötti és/vagy hatalommal rendelkező nőkről azon kívül, hogy nekik is van (lehet) szexuális életük, az minden bizonnyal túl sokat vár a Babygirltől.
Babygirl: filmek, amikhez hasonlítani fogják
Elsősorban A szürke ötven árnyalatához hasonlították ezt a filmet már Velence előtt is. A Babygirl nagyjából ugyanaz a sztori, csak azzal a különbséggel, hogy itt hangsúlyos, hogy a női főszereplő mennyivel előrébb tart a karrierjében és általában az életben. A szürke ötven árnyalata kezdettől fogva nettó ponyvának volt eladva, a Babygirl viszont több-kevesebb sikerrel próbálja ugyanazt a témát művészetnek és/vagy társadalomkritikának beállítani.
A Babygirlben egy ponton Nicole Kidman úgy ül a kamerával szemben bugyi nélkül, hogy arról önnek is AZ a jelenet fog az eszébe jutni az Elemi ösztönből. Mármint ez a jelenet...
Kézenfekvő összehasonlítás továbbá a Tágra zárt szemek, mert ott láthattuk Nicole Kidmant először egy kifejezetten erotikus témájú filmben. Hát Halina Reijn nem egy Stanley Kubrick, de ha van megfejtés a Babygirl rengeteg karácsonyfájára, akkor az talán az, hogy ezzel vissza akartak utalni a Tágra zárt szemekre, ami valamiért szintén karácsonykor játszódik. Jellemhiba, de nem vagyok egy kimondott Kubrick-hívő, és a legendaként számon tartott rendező más filmjeihez hasonlóan a Tágra zárt szemek sem adott nekem különösebben sokat, de azt biztosan állíthatom, hogy a két film közül akkor már a Babygirl a viccesebb.
Szintén a Zürichi Filmfesztiválon láttam két éve a Minden jót, Leo Grande című filmet. Ebben Emma Thompson egy idősebb nőt alakít, aki egy fiatalabb és tőle anyagilag függő (=neki prostituáltként dolgozó) férfival kezd szexuális viszonyt. Ennek a filmnek szintén a humora a legnagyobb pozitívuma, és ugyanazzal a csattanóval végződik, mint a Babygirl – amit persze itt nem fogok lelőni, hátha van olyan olvasó, akinek nem sikerült elvennem a kedvét a Babygirl (vagy a Minden jót, Leo Grande) megtekintésétől.
A Babygirl végén Zürichben a Tonhalle nagytermében szórványos taps volt, ami kb. négy másodpercig tarthatott.
(Kiemelt kép: az A24 Instagramja)
