Mindenki gyanús

– Rajongok a jó krimiért, az olyanért, amely tényleg logikai rejtvény. Habár Szerb Antal szerint a detektívregény olvasása „szellemi emberhez méltatlan”. Ehhez képest ő maga remek misztikus krimit írt, A Pendragon legendát.

Pataki Éva: Sokan vagyunk krimirajongók – Radnóti Sándortól Ottlik Gézáig, aki főként az angolszász krimiírókat becsülte, Raymond Chandlert például. Kedvence Agatha Christie volt, több regényét ő fordította, s kiváltképp foglalkoztatta a Macska a galambok között „zártkörű gyilkosságának” a rejtélye. Hosszú éjjeleket átbeszélgettek telefonon a könyvről Nemes Nagy Ágnessel, aki ugyancsak szerette a bűnregényeket. Én is nagyra tartom Agatha Christie-t: nála a kibillent világ mindig helyreáll, a bűn elnyeri büntetését.

– És nála a bizonyítás logikája válik művészivé.

Vajda Anikó: De a gyilkosság kiderítéséhez nem elég a logika, mindig fel kell fejteni a lélektani okokat is. Én amúgy alig olvastam detektívregényeket. Utoljára tán iskoláskoromban éppen Agatha Christie-t. Az megragadott, hogy szinte mindegyik szereplőjének lehetett valamilyen lelki indítéka a bűnelkövetésre. Nála mindenki gyanús. De sosem fogott meg a műfaj.

– Mégis négykezes krimibe fogtak?

V. A.: Éva ötlete volt. Teljesen váratlanul ért.

P. É.: Noha Pannival már régóta együtt dolgozunk.

V. A.: Hozzátartozik: egy házban lakunk a Damjanich utcában. Már a nagyapám is itt élt...

P. É.: Mi viszont „betolakodtunk” ide harminc éve.

V. A.: Épp a szomszédunkba költöztek.

P. É.: Nem igazán ismertük egymást addig. Panni és testvére, Kati akkoriban ünnepelték a Hyppolit, a lakáj premierjét: ők a szerzői a Játékszín legendás előadásának. Nekem pedig...

V. A.: Évának is írói premierje volt akkor: az Edith és Marlene a Pesti Színházban.

P. É.: Barátság lett a szomszédságból. Azóta Panninak adom oda először a kézirataimat.

V. A.: Kölcsönös ez. Az első változatokat az ember a bizalmasával osztja meg. A közös gondolkodás nem volt újdonság nekünk. Aztán Éva egyszer csak megkérdezte, van-e kedvem bűnregényt írni vele. Elmondta a történet magvát, de nem lelkesedtem, mert ódzkodom az erőszaktól.

– Aztán?

P. É.: Aztán adtam Panninak egy skandináv krimit, olvassa el. Mert ugyan a műfaj túlélt irodalmi trendeket, ám igazi áttörést mégiscsak a skandináv krimiirodalom hozott.

– Bár egyre jobbak az új német krimik és a kelet-európai irodalomban is reneszánsza van a bűnregényeknek. Itthon pedig talán Kondor Vilmos Budapest-könyveivel változott és váltott nagyot a magyar krimi, nem?

P. É.: De, igaz!

– Arra gondolok: Kondor 2008-as megjelenése óta – akinek a valódi személye is talány – mintha elindult volna valamiféle kísérlet a magyar bűnügyi irodalom megújítására. A kiadók legalábbis keresik az új krimiírókat. És az irodalmárok már kevésbé fanyalognak a detektívregényeken.

P. É.: Tudja, mit ugrott meg Kondor? Azt a görcsét a műfajjal foglalkozó vagy korábban csupán szimpatizáló szerzőknek, hogy a magyar valóságban – hiszen a szocializmus idején nálunk például csakis Ladákkal lehetett autósüldözés – csak komikus és kisszerű lehet a krimi. De a skandináv bűnügyi regény nagy újítása, hogy lényeges társadalmi kérdésekről is szól: rasszizmusról, velünk élő nácizmusról, korrupcióról, drogról, szegénységről, bevándorlókról, családon belüli erőszakról. Miközben betartja a krimi szabályait: egy pillanatra sem enged kibillenni a feszültségből.

V. A.: Ez fogott meg végül. Úgyhogy azt válaszoltam Évának: ha a mi krimink a mai magyar valóságunkat tükrözi, ha lesz társadalmi mondanivalója is, akkor benne vagyok.

P. É.: Elképesztő indulatot váltott ki mindkettőnkből, ami az elmúlt években történt az országgal és Budapesttel: látványosan züllik a szülővárosunk, tele bedeszkázott portálokkal, használtruha-boltokkal, egzisztenciálisan és morálisan lepusztult figurákkal és valódi nincstelenekkel. Miközben dől ránk az émelyítő sikerpropaganda. Ez önmagában politikai merénylet – mindannyiunk ellen.

V. A.: És minderről az embernek konkrét, személyes élményei is vannak – tele keserű tapasztalattal.

– De voltaképpen nem politikai thrillert írtak. Inkább közéleti krimit. Hovatovább tipikus magyar és még tipikusabb pesti történetet, amelybe beleszövődik a társadalom majd minden rétege. Főszereplőik művészek, politikusok, újságírók, pszichiáterek. Mindegyiknek volt valós modellje?

V. A.: Nem. Csupa kitalált személy. És jókat nevetünk azon, hogy mindenki mindenkit azonnal beazonosít.

– Mert mindannyian ismerősnek tűnnek a mai közéletből: az ellenzéki pártvezető, a kormánypárti politikus, a pszichiáterceleb, a sztárszínésznő, a rámenős tévés műsorvezetőnő...

V. A.: Na, őt – a könyvben Járai Kinga – tényleg létező személyről mintáztunk: Kálmán Olgáról.

P. É.: De azért nem ő az egyetlen. A regény nyomozójának, Salgó Anitának szintén van valós megfelelője: egy magas, csinos, bátor, erős, okos, FBI Akadémiát végzett magyar főnyomozónő. Harcművész. Ám Anita a regényben azért nem egy modern kori szuperhős. Kicsit esetlen, esendő, ahogy a többi hősünk sem fekete-fehér: mindenkiben ott él a kísértés a jóra és a hajlam a bűnre.

– Krimijükben egy bezárásra ítélt színház meleg sztárszínésze, Széplaki Tibor az áldozat: holtan találják – Hamlet-jelmezben – saját lakásában. Halála fölkavarja a közvéleményt.

V. A.: De a rejtélyt ne fedjük föl!

– Nem tenném. Csak kérdezem: színházi szerzők krimije nem is játszódhatna máshol, mint a színfalak mögött?

P. É.: Azért a krimi valójában ősirodalmi műfaj. A görög drámák vagy éppen maga a Hamlet – bűnügyi remekek is. Az pedig, hogy Hamlet ruhájában találnak az áldozatra, Panni ötlete volt.

V. A.: De nem volt tudatosan eltervezve. Persze aztán rádöbbentünk, mit jelenthet még a Hamlet – arról szól, hogy hatalmi puccs, van és kizökken minden –, úgyhogy már rájátszottunk erre.

P. É.: Bizonyos kortárs jelenségeket felosztottunk egymás között írás közben. Én – egyebek mellett – a szélsőjobbos szálért voltam felelős. Azt azonban nagyon komolyan vettük, hogy a műfaji szabályokat soha ne szegjük meg: az olvasót szórakoztatjuk, lekötjük, együtt nyomozunk.

– Végig fokozzák az izgalmat a késleltetésekkel. Gyakorta elbizonytalanítanak. Akárcsak egy drámában.

V. A.: Merthogy a színdarabírás is precíz logikát követel.

– Csakhogy az önök nyomozója nem pusztán logikus, nem egyszerűen bizonyít, hanem „gondoskodik” a társadalmi tisztánlátásról is.

P. É.: Másfél éve, amikor írtuk, még nem tudtuk, noha sejteni azért lehetett, mit tesz a hatalom a Nemzeti Színházzal, s hogy ez lesz a legfontosabb kulturális ügy 2013 nyarán. Regényünkben ugye szintén menesztenek egy társulatot, becsuknak egy színházat. Metaforikus helyzet: minden hónapban valami bezár. Évek óta fogy a levegőnk, akármelyik részét nézem is a kultúrának, a film, a színház, a folyóirat- és könyvkiadás, a képzőművészet támogatását.

V. A.: És lehet, hogy szociológusok nem mérték, ám attól még tapasztaljuk: nagyon is létezik az értelmiség elszegényedése.

P. É.: Valaki úgy fogalmazott: a rendszer már a hatalomra kerülése pillanatában elhatározta, hogy „kiszárítja" a humán értelmiséget. Nyilván a felháborodás és a düh is hajtott minket, hogy megírjuk ezt a történetet. Hiszen a krimi vonzerejének titka mégiscsak az emberek elemi igénye az igazságkeresésre. Ha úgy tetszik: ez a mi „négykezes igazságszolgáltatásunk”.