Merítés az Átriumkloridból

– Korábbi nyilatkozatokból tudható: Néder Panni, Bíró Kriszta és a dramaturg Marsalkó Eszter évek óta gondolkodtak olyan darabon, amelyben két színész több különböző karakterben is megmutatkozhat. Ön az alapszituációk megszületése után csatlakozott íróként a csapathoz. Mi ragadta meg az ötletben?

– Shirley Maclaine A nő hétszer című filmje a klasszikus példa, mennyire lebilincselő a színészi karakterváltás egy produkción belül. Izgalmas lehetőség, amely engem is megfogott. Azt már együtt találtuk ki, hogy az elképzelt jelenetek közül melyek legyenek azok, amelyeket kitöltök „élettel”. De van olyan szituáció is, amely az egyik korábbi novellám újraírása során született.

– Néder Panni úgy fogalmazott: számára a rendezés hatalmas szívmunka volt. Írás közben is erősek voltak az érzelmi impulzusok?

– A jelenetsor a mindennapi igazságainkról, hazugságainkról szól. Miként rontjuk el az életünket – vagy legalábbis bizonyos napjainkat – akkor, amikor józan ésszel megúszhatnánk a dolgot. Ez ügyben mindnyájunknak erős emocionális tapasztalataink vannak, amelyeket nemigen felejt az ember. Mindez a színházi változat kialakításakor is érezteti hatását. Igazi csapatmunka volt, együttgondolkodás jellemezte. A színészeknek is voltak remek dramaturgiai ötletei. Ezzel együtt a darab csak a színpadon nyerheti el végső formáját.

– A színmű konkrét tartalmáról, az epizódok „sztorijáról” gondosan hallgatnak.

– Lehetne elemezgetni a szituációk viszonyrendszereit, de ha elárulnánk, miről szólnak a történetek, ellőnénk a poént. Egyébként az etűdökben megjelenő, hétköznapinak tűnő szituációk mindegyikén tudunk csavarni egyet. Hiába ismerős egy-egy férfi-nő helyzet akár saját életünkből is, került annyi abszurditás a színpadi változatba, amely „elemeli” a földközelből.

– A rendező arról is beszélt, hogy több történetben is megjelenik az, ami őt a való életben leginkább dühíti: az emberek közötti „nem-kommunikáció”. Ahogy például családon belül is mindenki védekezik, leplezi saját érzelmeit, nem mond igazat, eljátszik valamit. De hasonlóképen elkeseríti, hogy adott esetben egyszerűen véget érnek, kifogynak a szavak. Mindebben van némi összefüggés a közélet hatásaival is?

– Nem éreztem úgy, hogy miközben írtam a jeleneteket, kikapcsoltam volna a közéletből, és átmentem a magánéletbe. Egyébként sem törekszem erre. De az is tény, a privát világ intimebb szféráját ábrázoló huszonöt perces színpadi epizód mégiscsak bizonyos korlát. Amikor például egy pályaudvaron búcsúzkodó párról írok, nehéz lenne közben erős kritikáját adni az Orbán-kormánynak.

– Ami a privát világ problémáit illeti: az Átriumklorid ajánl egy-két lehetőséget a megoldások közül?

– A szépirodalom, de még vonatkozó tudományos szakmai értekezés sem tud biztos receptet adni ilyen esetekre. Ám az is igaz: szakmunkák buzgó tanulmányozásából azért kevésbé sejlik elő a katarzis, mint az irodalmi művekből vagy színházi előadásokból. A Varázshegy, a Bovaryné és más nagy történetek inkább segíthetik az embert a megoldó képességének fejlődésében.