Játszani egy életet
– Új fiú vagyok itt – mondja Harkányi Endre színművész, miközben a Szilvakék Paradicsom teraszán a marhahúsból készült sárgaszín levest kanalazza.
Nem messze vagyunk munkahelyétől, a Vígszínháztól, már-már törzshely ez az étterem. Azt mondja, az öregség hozta ide két hónapja a budai lankákról Újlipótvárosba, a Pozsonyi úti tetőlakásba, meg közelebb akart lenni a négy és fél éves unokájához.
– Ez a kerület tiszta, minden közel van, könnyű az élet, itt laknak a barátok.
Pedig gyermekkorában rossz hírű hely volt, itt álltak a csillagos házak, innen vitték a nyilasok a zsidókat a Duna-partra. Nem engedi el a háború, most épp egy első világégésről szóló katonadarabot próbál, énekelni fog, bakanótákat.
Két hónappal ezelőtt, amikor ideköltözött, a polgármestertől kapott levelet, Tóth József köszöntötte abból az alkalomból, hogy Újlipótváros polgára lett.
– Kedves összetartozás van itt – mosolyog.
Halkan beszél, komolykodva viccelődik.
– Tudod, hogy már nyolcvan vagyok? Bár, mondják, letagadhatnék két hónapot.
Bólintok:
– Hatvannak se néz ki.
Mindig ő volt a legkisebb, most „bandibácsizzák” lépten-nyomon. Ha rég elment kortársairól adomázik, froclizzák fiatalabb kollégái: „Azt mesélje el, Bandi bácsi: milyen volt Dérynével játszani?” Ő veszi a lapot, és minden történetet így kezd: „Amikor Dérynével játsztam...”
Közben arra gondol, hogy „ezek a gyerekek nem tudják, milyen volt Páger Antal, nem ismerték Sulyok Máriát, én meg ott voltam velük”.
Az öregséggel megtanulta kívülről látni önmagát és a világot:
– Volt öt rendszerváltásom, több mint tíz színház, amelyben játszottam. Elborzaszt, ami közben történt, a politika ellepte már az embert. Szétvertük a világunkat, és megint nem építettünk. Az a fajta polgárosodott légkör, amiből valamicskét még őriznek az újlipótvárosi házak, már nem létezik. Talán a színház, a művészet pótolja, amit elvesztettünk – mondja.
Hogy a saját életéből mi maradt el?
– A még több utazás, a világ jobb megismerése. Tízévesen elvesztettem a szüleimet, háborús árva lettem, egyedül maradtam, mert akik közel álltak hozzám, külföldre távoztak.
Később, a nyári szünetekben rokonlátogatóban járt Amerikában, Izraelben, Franciaországban.
Elsétálunk a színházig. Kilenctől kettőig próbál, utána a Kispozsonyi Vendéglőben egy jó maceszgombócos húsleves jön, vagy a CBA mögötti étteremből viszi haza az ételt, este meg a kocsmai adomázás a barátokkal szerepel a programban.
– Nem akarok kutyát, társat, nem akarok kötődni semmihez, senkihez – mondja.
Mégis sikerült, van egy „faluja”, amely befogadta, egy színháza, unokája, élete.
– Jó színésznek lenni. Egy egész életet el lehet ott játszani – mondja, és hamiskásan néz rám: – Csak az a szabály, hogy nagyon jól kell játszani.
Pungor András
