Hosszú távra tervez a furcsa mecénás

Arra vagyok kíváncsi, sikerült-e Sándor Annának visszavarázsolnia azt a termékeny, szellemes, értelmiségi légkört, amely a két világháború közötti kávéházakat jellemezte, és amelyről Heltai Jenő azt írta: „A kávéház - jobb modorra, udvariasságra, illedelmességre kényszerítette vendégeit. Nevelte és csiszolta őket. Újságot adott a kezükbe, művelte, oktatta, felvilágosította őket. A mellényes, csokornyakkendős pincérek látványa tiszteletet ébreszt, összeszedettebben ülünk és belül is igyekszünk összeszedni magunkat. Kávét kérünk - gondosan mérlegelve, mit is válasszunk a bőséges kínálatból …Megnézzük a lapokat. Merengünk… Kávéházban sok mindenre rájöhet az ember, ha figyel.”

Mert a bátor szándék ez volt 2000-ben, amikor Sándor Anna hátrahagyva két, a családi fészekből kiröpült, saját életét élő felnőtt fiát, visszatelepedett Budapestre. Azért, hogy létrehozzon egy kis kulturális találkahelyet, egy kávéházat, ahol ebédelni is lehet, de kamara-színházi darabok is előadhatók, sőt néha zenét is hallgathat a nem túl népes törzsvendég-koszorú. Annát régóta ismerem, különböző holland illetve magyar kulturális eseményeken találkoztunk, azért is tegeződünk.

Hogy jutott eszedbe, hogy egy negyed század után, egy kialakult, sikeres életút csúcsán ekkora fordulatot tegyél, és pénzt és energiát nem kímélve, kultúrközpontot és kávéházat nyiss Budapesten?

Hollandiába mentem férjhez, két fiúgyermekem mellett dolgoztam, pszichológusként és közgazdászként rész vettem szociális munkások képzésében, pszichológiai tanácsadója voltam holland nagyvállalatoknak, kelet-európai cégeknek. Nem panaszkodhatom, volt munkám és kielégítő jövedelmem. De valami mégis hiányzott. Amikor a fiúk kirepültek a családi fészekből, hirtelen hiányozni kezdett valamifajta közösség az életemből. Ez Hollandiában nem divat, az emberek, a fiatalok sokkal individuálisabban és függetlenebbül élik az életüket, mint ahogy mi itt Kelet-Európában megszoktuk. Ott nem divat érzelmekről beszélni, miként ezt meg is írtam a Miért szeressük Hollandiát ? (Göncöl Kiadó, 1998) című könyvemben. Ezen kívül pedig tele voltam energiával, még nem voltam elég öreg. Valami újat szerettem volna csinálni, nem tudtam pontosan mit, de például egy helyet vagy társaságot kialakítani, szóval valamit, amivel közösséget lehet teremteni, egymással találkozni, értelmes dolgokról beszélgetni. Biztos motivált a családom is, akiknek tagjai a két világháború között élénk társasági-szellemi életet éltek, néztem a régi fotókat és valahogy úgy éreztem ennyivel tartozom nekik. Úgy éreztem, az a dolgom, hogy megpróbáljam ezt a világot újrateremteni.

Hol kerestél alkalmas épületet és hogyan találtad meg a Dob utca 15-öt?

- Kifejezetten a zsidó negyedben keresgéltem. Anno ez a terület egy pékség volt, és abban az évben épült, amikor a Parlament. Az idők során mindenfélévé átalakult, én már egy lerobbant cukorkagyárként találtam rá.

Gondolom a döntésben segítségedre volt az egyik szakmád, a közgazdász végzettség.

Ennél a döntésnél inkább a másik szakmám, a pszichológia játszott közre. Hogy a végén pont a Dob utca 15. mellett döntöttem, az szinte véletlen, de kicsit belejátszottak szubjektív dolgok, a gyökerek. Gazdaságilag egyáltalán nem lehetett bemérni a terepet. Tulajdonképpen fejest ugrottam ebbe az egészbe. Hollandiában eladtuk a lakásunkat. A férjem kívülállóként támogatott, hagyta, hogy csináljam azt, amit a fejembe vettem. Így aztán megvásároltam és átalakítattam az egykori pékséget, illetve cukorkagyárat.

Amely éppen az egykori gettó közepén helyezkedik el.

Tudtam, hogy hetven évvel ezelőtt ezen a környéken egymást érték a színházak, a kabarék, a kávéházak és éttermek.. Eljátszottam az ötlettel, mi lenne, ha az épületek rehabilitációjával egy időben segítenék a környék szellemi rehabilitációjának helyreállításában. Nem titkolom, hogy a döntésben komoly tényező volt a Gozsdu-udvar újjáépítésének terve. Most számomra a legkedvezőbb változat jön létre, a műemlék épületeket rehabilitálják, új épületek is épülnek, számtalan kis szolgáltató egységgel, kávéházzal, galériával, pékséggel, étteremmel. Ebben sokat segített az Óvás! nevű civil szervezet is. Akkor, 2001-ben én úgy gondoltam, hogy mindez sokkal hamarabb létrejön és ernyőként veszi majd körül a Spinoza-házat. .

Miért éppen Spinoza nevét adtad a kávéháznak?

-Mivel néhány évtizedig Hollandiában éltem és dolgoztam a holland kultúra éppoly közel áll hozzám, mint a magyar és a zsidó kultúra. Olyan nevet kerestem, amely összegezi azt a szellemiséget, amit szeretnék itt megvalósítani. Összegezi a zsidó és a holland kulturális értékeket, és teret ad a szabad gondolkodásnak. Spinoza Hollandiában élő portugál származású zsidó családból származik. Az amszterdami zsidó közösség kiközösítette, kivetette soraiból filozófiai műveiben hirdetett szabad gondolkodása miatt. Mivel mi is egy nyílt szellemű helyet akartunk létrehozni, a névválasztás – véleményem szerint – telitalálat.

Mit gondolsz, milyen helyet és hírnevet vívott ki magának a Spinoza az elmúlt hat évben? Hol jelölnéd ki a Ház helyét a budapesti kulturális élet palettáján?

Az biztos, hogy helye van Budapest kulturális életében. Tudnak róla, sok a törzsvendég és szívesen járnak ide az emberek. Persze én ezt tárgyilagosan nem tudom megítélni, másokat kellene kérdezni erről. Azt érzékelem, hogy egyre többen ismerik.

A Spinoza színdaraboknak, kiállításoknak is otthont ad. Te döntöd el, hogy mi kerüljön a közönség elé. Milyen megfontolások alapján döntesz? És a közönség… milyen közönségre számítasz?

Az egyik fő szempontom a zsidó kultúra mentése, akár kiállításról, akár színházról van szó. Sokan vannak olyanok, akik elhagyták az országot és nyugaton szereztek hírnevet maguknak, itt viszont nem is hallották a nevüket. Zsidó-magyar, illetve magyar-zsidó művészekről van szó. Őket szeretném visszacsempészni egyenként a magyar köztudatba. Három világhírű fotós munkáiból csináltam például kiállítást: Besnyő Éva, Róna Jutka és Ata Kando fotóművészek munkáiból, valamint koncerteket rendeztem Kozma József (Joseph Kosma) műveiből, akit a francia sanzon és filmzene királyának neveztek, és Géza Frid alkotásaiból. Kozma, többek között, a Hulló falevelek című közismert dal szerzője, s a legutóbbi zsidó fesztiválunknak Kozma volt az egyik központi témája.

Van kapcsolatod más intézménnyel is, például a Zsidó Nyári Fesztivállal, a MAZSIKÉ-vel és a többiekkel? Támogatják munkádat?

Pár évig a Nyári Zsidó Fesztiválhoz csatlakoztunk a mi fesztiváli programjainkkal. Aztán – érthetetlen módon – konfliktusba keveredtem a szervezőkkel, még perrel is fenyegettek "a rendezvény nevének illetéktelen használata" miatt. Én úgy gondolom, hogy nekik per helyett inkább támogatniuk kellett volna bennünket, hiszen gazdagítottuk a fesztivál programját, és a célunk is azonos volt. Helyette ők kértek tőlünk pénzt azért, hogy a programjainkból néhányat feltüntessenek. Mikor erre nem voltunk hajlandóak, perrel fenyegetőztek. Azóta inkább önállóan rendezzük meg a zsidó fesztiváljainkat. Az őszi fesztiválunk, szeptember 1-20. között zajlott és Spinoza Zsidó Hetek név alatt futott

Mi a Spinoza jövője véleményed szerint? Rátaláltál arra a hangra és közönségre, amit kerestél?

Néha úgy érzem igen, de a mai közönség alapvetően különbözik a két világháború kávéházba járó polgáraitól, az akkori értelmiségiektől. Sok a fiatal, és nekik más az igényük, ők nem üldögélni szeretnek egy kávé, újság mellett, inkább a modern darabok érdeklik őket. A műsor eszerint változik, igyekszem az igényeket figyelembe venni.

Sokan a kultúra mecénását tisztelik benned.

Hát igen, de furcsa mecénás vagyok. Egyrészt nagyon sok pénzzel támogatom a magyar kultúrát, a magyar zsidó kultúrát, másrészt magam is pályázok különböző programokra. A pályázatokból befolyó összeg a költségvetésem tíz százalékát ha fedezi. Ennél többel sem a magyarok, sem a hollandok nem támogatnak. Magyarországon még nem fejlődött ki elég a kultúra szponzorálása. Végül is elégedett vagyok, hogy az álmom megvalósult. És én hosszú távra tervezek.