Honderű, honfibú, hajlam

Talán a közép-európai közvetítő pozícióról lekésett Magyarország, de soha nem késő a Nyugat mellett szomszédainkra is koncentrálunk – mondja Lackfi János író, költő, aki nemrég Milyenek a magyarok? címmel írt irodalmi útikalauzt kül- és belföldiek számára. Szerinte sírva vigadós önképünk Örkény egypercesének hősét idézi, aki jól van, nincs oka panaszra, amit meg maga után húz, nos, azok csak a belei. PUNGOR ANDRÁS interjúja.

2013. május 20., 18:40

- Nevettetni akart?

– Még a kétségbeesett tapasztalat is átnemesíthető a nevetéssel. Egyfajta lelki slejmképzés ez, ami a letapadásokat, a görcsöket, a berögződéseket is felszabadítja. A magyarságunknak erre nagy szüksége lenne. Sok komplexusunk van önmagunkkal, hovatartozásunkkal. A honderű éppúgy jellemez minket, mint a honfibú. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hazánkban történnek a legaljasabb dolgok, fel kéne gyújtani, a helyét behinteni sóval, másrészt büszkén énekeljük: „Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország!”

- Összegyűjtötte a sztereotípiákat: önpusztítók, alkoholisták, öngyilkosok, nagyképűek vagyunk. Azt írja, ha a magyar ember belenéz a tükörbe, legszívesebben leköpné magát. Ez irónia is lehetne, de inkább kelet-európai sajátosság.

– Persze, a másik énünk úgy látja, mi vagyunk a legkülönbek, a legfurfangosabbak, a legokosabbak, a legsportosabbak. Mindkét véglet torzít, sírva vigadós önképünk Örkény egypercesének hősét idézi, aki jól van, nincs oka panaszra, amit meg maga után húz, nos, azok csak a belei. Magukra ismertek az olvasók a könyvben, három hónap alatt tízezer példányban kelt el, ami manapság szép eredmény. Korábban Nyugat-kutatással foglalkoztam. A folyóirat összes számának digitális keresőjén végigfuttattam az európai és a magyar kifejezéseket. Az előbbire egy-kétezer, az utóbbira tízezer találatot kaptam. Már a Nyugat szerzői is azt keresték: mi a magyar? A középkorban használatos hungarus kifejezés a magyar területen élő összes polgárra vonatkozott. A heidelbergi egyetemre ezzel a megkülönböztető kifejezéssel iratkozott be a Kárpát-medencében élő sváb, magyar vagy rác diák.

- Ma megosztottak és keserűek vagyunk. Kertész Ákos író a magyarokat genetikailag alattvaló népnek, szolgalelkűnek titulálta, Csepeli György szerint vazallusi attitűdünk van, Kertész Imre pedig úgy vélte, a magyar polgár kettős – nyugati és keleti – identitással bír, ezért mindig egy autoritásra bízza magát.

– Sok száz éven át idegen uralom alatt éltünk, az biztos, de rendre fellázadtunk az elnyomók ellen. Lehet azon vitatkozni, hogy ennek volt-e értelme, ám hősiességünkre mindenképpen bizonyíték. Mágikus pillanatokra vagyunk képesek. Ilyen volt 1956 is, a forradalomból Eörsi Istvántól Csoóri Sándorig sokan kivették a részüket. Hogy mi lett volna, ha nem buknak el? Ne firtassuk.

- És most mit kezdjünk a kettészakadt országgal?

– Zsámbékon élek. Volt, hogy Jobbik-szimpatizáns fiúkkal fociztam, szocialistaközeli srácokkal kosaraztam. Ha politikára terelődött a szó, egyik helyen sem éreztem otthon magam. Azt tapasztalom, hogy a facebookos önhergelő kampányokban hamar elfelejtjük a mondatok mögött az embert, a szavaink egymást gerjesztik.

- Elvesztettük az empátiánkat?

– Így van. Elfelejtjük, hogy nem démonokkal vagy angyalokkal állunk szemben. Nem biztos, hogy mindig le tudunk ülni sörözni egymással. Sokan azt mondják, nem is kell, az egyik a fasisztákkal, a másik a kommunistákkal nem áll szóba, kész passz.

- Van rá okunk. És ön képes arra, hogy ilyen értelemben fesztelen legyen?

– Nem politizáló írónak vallom magam, kerülöm az aktuálpolitikai felhangokat. Ettől még bármely oldalon lehetnek ügyek, amelyek túl vannak a tűréshatáromon. Úgy érzem, viszonylag széles körben vagyok jóban emberekkel. Nem kell pártigazolvány ahhoz, hogy a könyvemet olvassák. A Kaláka együttessel harmadik éve lépünk fel a kapolcsi fesztiválon, az ottani versudvarban.
A költeményeiken keresztül – persze nem Hazafias Népfront-alapon – ott volt Erdős Virág, Tóth Krisztina, Kiss Judit Ágnes, Petri vagy Csoóri. Később a közönség soraiból sokan bejelöltek a Facebookon. Kiderült, egyiknek hatalmas turulmadár a profilképe, a másik tagja a „Most rögtön akasszuk fel a miniszterelnököt”-társaságnak. Kapolcson mégis békésen ültek egymás mellett, és verset írtak magyar költők szövegei nyomán.

- Vagyis éppen az irodalom a közös nyelvünk, amihez mégis a legkevésbé nyúlunk.

– Nekem jók a tapasztalataim az irodalomfogyasztásról, rengeteg szöveg kering interneten, szavalóversenyeken, kisebb-nagyobb körökben. A mi felelősségünk, hogy ne csak az űrszemét, hanem a minőség is közkézen forogjon.

- Könyvéről írt Népszabadság-kritikában azt olvastam, hogy talán felnőtt az a generáció, amely evidenciaként gondol arra, hogy magyar. Az a társaság, amely nem cipeli magával az előző évtizedek terhét, és „nem feltétlenül kívánja a napi politikai vircsaft kulisszái között számára kijelölt lövészárokban tölteni ideje meghatározó részét”. Hisz ebben?

– A fiatalok számára biztosan mást jelent ma magyarnak lenni. Csak remélni tudom, hogy oldódtak a görcsök. Az biztos, hogy az egyetemistáimnak felszabadultabb a térélményük: könnyebben lépik át a határokat. Már nekem sem jelentett annyit a külföldi ösztöndíj, mint a szüleimnek. De óriási lett volna, ha nemcsak a nyugati vonatra akarunk felszállni, hanem a szomszédainkra is koncentrálunk. Sok határon túli magyar ember anyanyelvi szinten beszéli a környező országok nyelvét: tud ukránul, románul, szlovákul vagy szerbül. Őket a rendszerváltozás után meghívhattuk volna a hazai gimnáziumokba nyelvtanárnak, mi pedig cserébe magyarul taníthattuk volna a szomszédos országok diákjait. Könnyen lehet, hogy ezután a világ a közép-európai régiót rajtunk keresztül érte volna el. Svájcban a kantonális kapcsolatok így működnek. Az egy másik történet persze, de mégis...

- Lekéstünk erről?

– Talán a közép-európai közvetítő pozícióról igen, de soha nem késő ilyen kapcsolatokat kialakítani. Készítettek egy felmérést Európa országaiban, hogy mi a cselekvő, a rezignált és a lázadó típus aránya a lakosság körében. A magyarok hetven százaléka beletörődő, húsz százalék bármi áron forradalmár, és csak tíz százalék a cselekvő polgár. Szépen tudunk sírni, keseregni, mindig találunk erre okot, de sokszor nem jutunk el a második lépésig, a cselekvésig. Persze ha nagy baj van, hóhelyzet vagy baleset, mindig megdöbbent, mennyien segítenek önzetlenül, egy perc alatt. Léteznek ilyen mágikus pillanatok, tehát valahol megvan ez az energia. Hogy hogyan csalogassuk elő? Na, ez a nagy kérdés.

Utolsó útjára indult az ország véleménydiktátor celEBje, Demény, az imádnivaló, „kötsög” vizsla, akinek mindig mindenről volt véleménye. Magos Judit, aki könyveket írt Deményről, közösséget épített a sajátos karakterű kutyája követőiből, kedden közölte a közösségi médiában, hogy Demény átkel a szivárványhídon.