Hely a város szélén

A József Attilát Budapest egyetlen vidéki színházának is nevezték, amiben az eltávolító gesztus világos, a megfogalmazás viszont pongyola. Vidékinek Pesten a népit, a parasztit mondták, a színház környéke azonban hagyományosan ipari, proletár volt, tehát nagyon is városi. Jó, városszéli.

A közönség itt akkor is ünneplőbe öltözött, amikor már sehol másutt. Az 1990-ben odakerült új igazgatót ez mélyen meghatotta. Érzelmi adóssá tette ezekkel az emberekkel szemben. Pedig találkozásuk válságos. A kilencvenes évek elején a régi sikerek már kikoptak, lassan a régi közönség is. Léner Péternek új szenzációkat kellett találnia egy olyan világban, ahol amúgy is minden történés a szenzáció címére pályázott.

Merthogy közben egy rendszerváltás is zajlott, és mert a színház mint műfaj átvonult a parlamentbe. A politikusok minden szerepet eljátszottak a komikusok elől. Mi maradt ilyenformán Angyalföldnek?

De ha már kihívás, legyen dupla. Önmagában az, hogy a laza sztorikat és tömény sikert kereső Léner egyben aggodalmas és felelős értelmiségi is volt, nemcsak ellentmondott a hely karakterének, de az utóbbi az előbbit ki is zárta. Nem lehet bohókákat játszani egyik nap, a másikon meg felolvastatni a Sorstalanságot Darvas Ivánnal. Nem lehet Gyáni Gáborral, Ormos Máriával a zsákutcás magyar történelemről vitatkozni pulóveres közönség előtt, majd lenyomni „A miniszter félrelép”-et a szépruhásoknak. Nem lehet, de Léner megtette, és ezért, gondolom, örök hála jár neki. Csinált egy all round helyet ott, ahol épp volt, és mindenkinek, aki arra járt. Komoly cseh darab, vígjáték, ’56-os dráma átigazítva, és Auschwitz. A kor és a múlt minden szelleme bejárhatta a kerületi pártbizottság régi székházát. Aztán, 2010-ben, egy új kor új szelleme szétverte az egészet. A helyét kereső színházból haldoklót csinált, és az agónia máig tart. A feltámadás kétséges. De a munka becsülettel el lett végezve.

(Léner Péter: Volt egyszer egy színház – a József Attila Színház utolsó két évtizede. Corvina)

Szénási Sándor