Határátkelések

L. L.: Mindhármunk életében meghatározó a másik, a többi ember keresése. Te, Asztrik, a sajátos istenkereséseddel mindig össze tudtad kapcsolni a másik ember keresését és megtalálását. Gyuri is, én is abban nőttünk fel, hogy meg akartuk érteni a többieket, meg akartuk ismerni mások útját, céljait, együtt akartunk fölfedezni szellemi kincseket. Igaz, hogy én valahol harmincéves koromig hittem, hogy az én utam az egyetlen igaz út, de azután a nyolcvanas években elfogadtam, hogy nagyon sok út lehetséges, és ezeknek találkozniuk kell. Gyuri mindig toleráns és megértő volt, a párbeszéd, az együttműködés, az eszmék és az emberek megértő összekapcsolása a természetes közege. Nem tudok senkiről, akit megbántott volna. És most, amikor egymással ilyen barátilag, ennyi szeretettel beszélünk, hívő és hitetlenek, arra gondolok, hogy a nyolcvanas években és a rendszerváltás kezdetén ez mennyire természetes volt, hány és hány kapcsolat szövődött az egyes szakmákon belül, sőt, azok között. Ez az őszinte egymás felé fordulás, dialógus megindult, majd valahol az ezredfordulón megakadt, és a magyar társadalomban mintha visszaszorulóban lenne.

V. A.: Szerintem hiányoznak az új élethelyzetek, a közösségi élet új formái...

L. L.: Abban a közösségben saját képességeink tárultak fel, igyekeztünk magunkból és a másikból a legjobbat kihozni. Ma a másik gyűlöletes, magunkat is le kell értékelnünk...

V. A.: A köztünk lévő korkülönbség, az a néhány év, ami tényleg számít, sok mindenre megtanított. De most, az élet második felénél mindegyikünknél kihívás, hogy érdeklődjön másoktól, hogyan jutottak el egy szintéziskeresésig, Mondanám nektek, hogy a szintéziskeresés nem azt jelenti, hogy befejeződött egy élet, hanem sokkal inkább azt, hogy tovább kell menni egy biztosabb úton, szilárdabb talajon. Magamról csak annyit, ha képben akarnám elmondani, hogy soproni indíttatásom, ugyancsak a szocializmus által meghatározott polgári családi háttérrel, akár a társadalmi gondolkodásban, akár a kereszténységben egy határozottabb nyomvonalon indított el. Valahol mindig szemben álltam a meglévővel, a fennállóval, és ez most is így van. Sajátos értelemben még az egyházon belül is, mert azt gondolom, egy Kosztolányi-idézettel élve, megtanultam szépen gúzsba kötve táncolni. Az egyház mint intézmény olyan, amilyen. De Akit hirdet, Akit képvisel, az meg hamisítatlanul megkérdőjelezi a fennállót a maga spirituális, a maga szabad dimenzióiban, lehetőségeiben. És ha ezt a kettőt, az intézményt és a hitet az ember bensőleg jól össze tudja egyeztetni, akkor érti az „Isten-keresés”-t, amit Ágoston úgy fejez ki, hogy „nem keresnél, ha már nem találtál volna meg”. Tehát, hogy az ember a jót keresi, vágyakozik felé, ez a szomj a jóra egyetemes és nagyon emberi vonás. A másik pedig a „gúzsba kötöttség”: van egy testület, egy közösség, amelynek megvannak a törvényei, és ezek az én kereteim is, ugyanakkor ott van az egyháznak az Ura, Aki azt mondja, hogy az Atya olyan imádókat keres, akik lélekben és igazságosságban imádják őt. Ez a kijelentés pedig minden időben túllép minden törvényi és intézményi keretet.

L. L.: Ez a Kosztolányi-idézet ránk is áll, csak a mi kereteink nem az egyház keretei. Éltünk a szocialista állam keretei között, és megpróbáltuk először tágítani, majd megszabadulni tőle. Most, két évtizede itt élünk a nyugati civilizáció peremén, és lehet, hogy furcsán hangzik majd, de hiszünk ebben a civilizációban, ebben a kultúrában, miközben gúzsba kötve táncolunk intézményeiben. Az elmúlt évtizedekben egyszerre kezdtünk hinni a saját nyugati civilizációnkban, hogy ez jó, hogy a magyar népnek részesülnie kell az áldásaiból, de egyre tisztább és néha negatívabb a képünk annak összes szabályáról, intézményeinek belső ellentmondásairól. Gyurinál nincs nyugatosabb szellem, mégis elszántan bírálja a maastrichti kritériumokat, mégis viaskodik a mai válság tehetetlen kezelőivel. De ennek ellenére tudja, tudjuk, hogy ez az Európa, ez a nyugati világ olyan értékeket teremtett, hordoz, amelyek emberségünk alapjai. Ezekben természetesen benne van a keresztény világ, a zsidó-keresztény kultúra, benne van a zsinagóga és a mecset, Bach és Shakespeare, Marx és Keynes is... Ebben a civilizációban lehetünk igazán otthon, ez áll itt ezer éve Pannonhalmán. És amikor azt mondtad, hogy Magyarországot választottad, akkor azt a hihetetlen közösséget választottad, amely azért kínlódott évszázadokon át, hogy ebben a civilizációban otthon legyen. Európába, de mégis ebbe a kis nemzetbe vagyunk bekötve.

V. A.: Így mondanám: be vagyunk kötve intelligensebben. És azt, hogy ezt a köteléket elvágni, ezt a civilizációt tagadni igyekeznek, riadtan látom.

S. GY.: Te is átlépted és minden egyes alkalommal átléped a saját határaidat. Akkor is, amikor – ha szabad ilyet mondani – két hitetlennel tudsz beszélni. És akkor is, amikor személyesen nagy nyomás alatt álltam, és azt mondtad, hogy üljünk le, beszéljünk, ha van kedved, gyere ide, otthon érezheted magad. Igen, mi otthon érezhetjük magunkat a te kolostorodban. Tudom, hogy nagyon nagy stabilitást, nyugalmat adsz közvetlenül másoknak is. Amikor azt mondtad, nagyon szépen megfogalmazva, hogyan tehetnéd jobbá a világot, hogyan lehet jobbá tenni az emberek életét, ebben végtelen sokat jelent az a fajta belső stabilitás, meggyőződés, amit megtaláltál – úgy fogalmaztad, hogy a családi háttér okán is –, és a kijelölt úton haladtál. Ezt a magasabb rendű értéket, ezt a nyugalmat, kiegyensúlyozottságot, pragmatizmust, empátiát a másik ember iránt a magad legtermészetesebb módján közvetíted híveid, rendtársaid, szűkebb közösséged, de a szélesebb világ felé is. Bármilyen furcsa is, de én, akinek a háttere eléggé különbözik mindkettőtökétől, úgy jövök ide, mint ha hazajönnék. És minden egyes alkalommal feltöltve megyek el innen, azzal a hittel, hogy megint képes leszek határokat átlépni. Az olvasó nem tudja, de nemritkán mély konfliktusok idején – még a Nemzeti Bankban, amikor sokszor nem tudtam, hogy másnap hogy lehet tovább folytatni a munkát – találkoztunk, beszéltünk, és valami olyan nyugalom vett erőt rajtam, hogy végül is ebben a világban vannak olyan emberek, akik világítótoronyként erőt adnak nagyon széles körben nagyon sok mindenkinek. Borzasztóan hálás voltam érte, személyesen, majd megtanultam, hogy nemcsak én vagyok a szerencsés kiválasztott, hanem nagyon sokan vannak, akik ezt a te határátlépésedet nap mint nap, évről évre, évtizedről évtizedre megtapasztalják, megélik. Lehet azt tudni, hogy ebben a világban sok minden olyan van, ami nem tetszik, szinte mindenben különböznek egymástól az emberek, de kell lennie egy olyan értékrendbeli minimumnak, ami közös nevező, amit lehet úgy fogalmazni, hogy a keresztény-zsidó és a világi kultúrának a hagyományai, ami sokkal jobb életet adhatna valamennyiünknek.

V. A.: Nekem ez nagyon tetszik, mert akárhogyan is kerülgetjük, amit mondasz, az az emberi minimum. Mi az, ami az embernek a méltóságát adja? Az emberi méltóságunk az emberségünk, az a minimum, és az pedig a Biblia első lapjain úgy van leírva, hogy Isten képére és hasonlatosságára vagyunk teremtve. Ez az, ami egyetemes: van benned is, bennem is. Ez nem katolikus, református vagy zsidó, nem hívő meg hitetlen, ez valami csodálatos, archaikus megfogalmazás, amely a különböző karakterek, különböző indíttatások ellenére is egyfajta közösséget teremt. Meg talán ez az a nyelv, kommunikációs platform, ahol mindannyian értjük egymást. Mert a szenvedés az nekem is szenvedés, a csalódás az nekem is csalódás, a magány az nekem is magány. Ha kigúnyolnak, akkor te is szenvedsz, és én is szenvedek.
A szeretetre ugyanúgy vágyódsz, örülni jobban szeretsz, mint sírni. A biztonság nekem is, neked is fontos. Ha ezt a kutat körüljárjuk, akkor itt mindannyian találunk vizet. Valahol az embernek fel kell fedeznie magát, ha azon a nyelven szól a másik, akkor valahol értjük egymás nyelvét. Az életünk kommunikáció.

L. L.: Valójában talán sikerült – és ez ritka adomány – valami olyan nyelvet találni egymás között, amely nyelv nem titkos nyelv – és ez az érdekes benne –, nem a kiválasztottaké, csak talán annyiban, hogy kevesen beszélik, de mégis egyszerű és világos, amellyel a legnehezebb helyzeteket is meg lehet vitatni. Óvatosan mondom: a szeretet és a barátság nyelve. Azt gondolom, hogy a 21. században, amikor az emberekre ennyire rátelepszik a magány, a kiszolgáltatottság és a keserű bizonytalanság, amikor a világ, az ember környezete nem ad választ a kérdéseinek a legnagyobb részére, és éppen a legfontosabbakra, hogy miért élünk, akkor a mi próbálkozásaink, hogy meg kell találni azt a nyelvet, amelyen emberi kérdések kimondathatnak, és rá emberi válaszok születnek. Ez messze túlmutat a közélet, sőt, a magánélet nyelvén. Amikor magunktól kérdezzük: érdemes volt-e? De neked mint egyházi atyának mondjam: az a kínzó kérdés, hogy érdemes volt-e az áldozat. Ki tudja? Itt ülünk a legszebb falak között, és ennek ellenére, tudom, mindig kérdezed magadtól, hogy érdemes volt-e. Ezt akarta-e a mezítlábas Jézus, ezt akartad-e te tizennyolc éves korodban. Ebben hasonlítunk egymásra, mert ha nem mondod is, tudjuk, hogy állandóan újra akarod kezdeni. Hajtja magát Gyuri is, hogy még nem végzett, még nincs itt az ideje az összegzésnek, még fel kell építenie a következőt és a még következőt... Van még út, van még mit tenni.

(A beszélgetés teljes szövegét a 168ora.hu-n olvashatják.)