Határátkelések

L. L.: Mindhárman abba a korba értünk, amikor az ember valamiféle összegzést készít az életéről. Azért jöttünk hozzád Pannonhalmára, nem először, és reméljük, hogy nem utoljára, hogy segíts nekünk ebben az összegzésben. Hiszen egy kicsit úgy tekintünk rád, mint a bátyánkra, aki mindig meghallgat nehéz pillanatainkban, és tanácsokat tud adni arra nézve, hogy ebben az életösszegzésben mi a fontos és mi nem. Amikor az újabb beszélgetőkönyvben, ezúttal Surányi Gyurival, áttekintést készítettünk életútjáról, szakmai életpályájáról, ezt egy bizonyos szempontból tettük. De most egy olyan emberhez és barátunkhoz fordulunk ezzel a kérdéssel, aki az élet és halál kérdéseit egy más dimenzióból, egy másik lelki és szellemi távlatból nézi: másként, hogy miért érdemes élni, mi az, ami sikeressé tesz egy pályát, mi az, amiről úgy érezzük ötven-, hatvan-, aztán hetvenévesen, hogy elégedettek lehetünk eddigi tetteinkkel, vagy elégedetlenek a meg nem tettekkel? Ha rátekintesz Gyuri életére, az enyémre, a magadéra, látod e három különböző életpályán keresztül, hogy mennyire más, és mégis sokban közös a sorsunk?

V. A.: Igen, látom mindegyikőtök erőfeszítéseit, a magamét is, egyik sem egyszerű, miközben nagyon különbözők. De nekem az lenne mindkettőtökhöz a kérdésem, hogy emléketek szerint, amikor fiatalok voltatok, volt-e valami belső tudásotok arról, hogy az élet egy út, amin az ember jár? Hogy utat járunk, és ez vezet valahová, vagy sehová sem vezet. Ez nagyon izgalmas kérdés, igazán érdekel engem.

L. L.: Most egymásra nézünk, és látom, hogy először nekem kell felelnem. Valóban érdekes dolog, mert én valamikor egészen fiatalon, szinte gyerekként kezdtem kitűzni a célpontjaimat, akkor meghatározott útszakaszok voltak előttem. Útként fogtam fel az életemet, de úgy, hogy 18 éves koromig el kell érnem ezt vagy azt, és ha nem érem el, akkor vége a világnak, nem érdemes élni, befejeződött számomra minden...

V. A.: ...tehát mindig volt előtted közvetlen cél ...

L. L.: ...ami persze lehet a világ megváltása. Valami egészen nagyot tenni, kiválni, megmutatni. Máig bennem van kamaszkorom egyik legnagyobb belső csalódása, meghasonlása, hogy már 18 éves elmúltam és még nem értem el abban az értelemben semmit, hogy mások már megírták nagy életművüket, vagy halottak voltak az én koromban. Most léptem be Rimbaud vagy Petőfi korába: hol a versem, hol az írásom, nem csináltam semmit. Kimaradtam a világból. És, ha nem csinálom meg egy adott időn belül, akkor az utamnak vége, nem voltértelme az életemnek. Így érezhettél te Asztrik, amikor fiatal fiúként döntöttél a szerzetesség mellett. Ahogy Radnóti írta: „Huszonkét éves vagyok, Így / nézhetett ki ősszel Krisztus is / ennyi idősen; még nem volt / szakálla, szőke volt és lányok / álmodtak véle éjjelenként!” Kerestem Jézust, Marxot, a világ értelmét és benne az én értelmemet. És meg kell mondanom, hogy a későbbiekben is kicsit hosszabb távokon is valahogy így tűződtek ki bennem a célok, elég tudatosan. Ha a rendszerváltástól nézem, 1989 és 2000 között, szinte órára le volt osztva, hogy milyen úton kell végig menni, mit kell megírnom, elmondanom, és hol tartok, mondjuk 2000. január 1-jén. Igen, azt gondolom, hogy végig az egész utat láttam, csak nem tudhattam, hogy ez hogyan fog végződni. De én ebbe bele születtem. Már kicsiként belénk verték hihetetlen keményen, hogy igenis kell, hogy legyen célod, ahogy volt az apámnak, a nagyapámnak, a dédapámnak. Tartozol ezzel a társadalomnak, a nemzetednek, a családodnak és önmagadnak. Ennek a várakozásnak meg is kell felelni. Lázadtam ellene, eretnek, kerülő utakat választottam, de...

V. A.: Életed általam látott időszaka mindig inspiráló volt számomra: a soha nem megnyugvásnak, a mindig keresésnek az értelmes magatartása. Hihetetlen sok vádat kaptál, kapsz, de senki nem veszi észre, hogy egy olyan emberrel találkozik benned, aki a soha meg nem elégedésnek a hangján szól, mert van benne egy hatalmas idealizmus – mondjuk így –, ebből a földi létből valami jobbat, valami igazibbat, valami emberibbet akar kihozni. Ebből a nyomorult társadalomból, meghaladva a létező szocializmust, a létező kapitalizmust, még mindig hiszel abban, hogy lehetséges jobbat és szebbet, emberibbet alkotni. És vergődsz magad is, meg vergődtetsz másokat is, néha kifejezetten provokálva a másikat kérdéseiddel, hogy nem elégedhetünk meg azzal, hogy ez az élet egyénileg és közösségileg csak ennyi, amennyit produkálni tudtunk közösen az elmúlt húsz esztendőben.

S. GY.: Talán nemcsak arról van szó, hogy mindig nyughatatlanul keresed egy jobb világnak a kereteit, hanem mindenkit – tulajdonképpen nem kis lelkiismeret-furdalást okozva – arra próbálsz rávenni, nemegyszer gyötörni, hogy írjuk vagy mondjuk el, ha kell, daloljuk el és csináljuk meg a programot egy jobb, emberibb világért. Sokakat ismerek, akiket te vettél rá, te biztattál: az nem elég, hogy ha a gondolati keretei megvannak a cselekvésnek, ezt operacionálissá, kivitelezhetővé, és főként megvalósíthatóvá kell tenni. De ezt az aktivista megközelítést nemcsak a mi szűkebben vett szakmánkban vitted sokszor sikerre, hanem jóval tágabb társadalmi, politikai keretek között is. De Asztrik kérdését nem megkerülve: valószínűleg közel nem voltam olyan tudatos, mint te. Ennek a könyvnek a címén gondolkozva – baráti segítséget is igénybe véve – kezdett tudatosodni, hogy milyen sokszor érintettük azt a kérdést, hogy nem kellett volna-e a szülőknek, nagyszülőknek, vagy akár nekünk is elhagyni Magyarországot? Jó helyre születtünk-e? Jól döntöttek-e szüleink, és jól határoztunk-e mi, hogy itt maradtunk? Végül is mindig az volt a válasz, hogy a jó és helyes döntés az ittmaradás. Képletesen azt mondanám, hogy az életünk – az enyém biztosan – egyfajta határátkelésről szól, konkrét és átvitt értelemben egyaránt. Hol vannak azok a határok, amelyeket el tudtunk érni, amelyeken át és túlléptünk, illetve ahol elmaradtunk a saját magunk által felállított követelményektől? Fizikailag persze nagyon könnyű. Ha végiggondolom az eddigi pályámat, akkor pontosan tudom, hogy mit jelentettek azok az alkalmak, amikor útlevelet kaptunk és ki tudtunk jutni külföldre, akár Közép-Kelet-Európába, vagy Amerikába, vagy más kontinensre. Ezek mindegyike egy-egy nagyon fontos állomás volt az életünkben. De a szellemi határátlépések is elég jól körvonalazhatóak. Elindultunk egy olyan világból, ami mindenkit beszorított. Az ötvenes években születtünk, roppant veszélyes idő és zárt világ. A hatvanas években egy picit nyílik, átlépünk bizonyos határokat, eljutunk külföldre. Bizonyos információk beáramlanak, a kultúra, a művészet elég nyitottá válik, új zenék, írások, különböző könyvek jelennek meg. Ez már egy fontos lépés. Aztán elkezdünk e nyíló határok között építkezni, ami ideológiailag először a marxizmus, hamar elértünk a határához, és át kellett, lehetett lépni a nem-marxista, polgári eszmerendszer, gondolatvilág keretei közé. Van a létező szocializmusnak a reformrésze, amelyben mindig azt kerestük, hogy hol vannak a határok. Sokan belülről kerestük ezt – például én személyesen nem vállaltam annak a kockázatát és súlyosságát, hogy az ellenzékbe átlépjek –, ezért a rendszeren belül is kerestük a határokat. El lehet-e érni, ki lehet-e tapintani a falakat, át lehet-e lépni a határokat? Ez volt a kérdés. Az én szempontomból jobban körülírható periódus a 1988-as és 2000-es évek közötti időszak...

V. A.: ...igen, mert az egy nagyon dinamikus, változó világ volt...

S. GY.: ...és ott a határok tényleg kinyílnak, fizikailag is – hiszen lehullik a vasfüggöny –, de szellemileg is, mert reálissá válik azoknak az értékeknek az elsajátítása, megvalósítása, a keretek, intézmények létrehozása az élet minden területén, amiről korábban csak álmodtunk, remélhettük csak, hogy egyszer megvalósul. Azt hiszem, és azt remélem, hogy mindhárman még távol vagyunk attól, hogy a pályánkat összegezzük. Ezt még korainak gondolom és nem is vagyok rá felkészülve. De ebben a periódusban, ebben a bő 10–15 évben elég szoros összhang volt köztünk. A szűkebb szakmámra lebontva, a világos cél az volt, hogy a gyökeresen átalakuló gazdasági modell a nap végén mindenkit hozzásegítsen a jobb életkörülményekhez.

V. A.: Nagyon jól megfogalmaztad azt, hogy mi a cél, hogy mi volt a cél. Ahogy én kívülről és távolról láttam az életedet – bár a szakmai fejlődésedhez és nyitásodhoz én nem tudok hozzászólni –, a személyes tapasztalatom veled kapcsolatban az, hogy te a szellem és a lélek arisztokratája vagy. Hallatlan nyugalommal, személyi rendezettséggel – ezt sem mondhatja el mindenki magáról – vagy megáldva. Mindig nagy nyugalommal lépsz tovább, ahogy most mondtad, kelsz át határokon: még mindig nyílik a világ számodra, és még mindig nem adtad fel azt az eszméd, hogy lehetne ezt jobban, mindenki javára jobban csinálni. Ez az, ami nagyon-nagyon szimpatikus benned. Nekem az egyik fájó pontom az, hogy mindig azokat az embereket keresem, akik azt szeretnék, hogy ne csak nekem, hanem mindenki javára jobb legyen, és alig találom őket. Azokat, akik vallják és hiszik: ha nekem jobb, akkor kötelességem, hogy a másik javára is tegyek. És itt látom a bajt. Nagyon beszűkülőnek, nagyon keménynek és durvának látom ezt a világot, ahol próbálnak hatalom-koncentrikusnak vagy gazdagság-centrikusnak lenni, mintha nem lenne érdekes, hogy sokak javára tegyenek. Csak nekem legyen jó, csak értem tegyetek valamit, csak én számítok. Ez egy közeli katasztrófa.

L. L.: Mindhármunk életében meghatározó a másik, a többi ember keresése. Te Asztrik, a magad sajátos istenkereséseddel mindig össze tudtad kapcsolni a másik ember keresését és megtalálását. Gyuri is, én is, abban nőttünk fel, hogy meg akartuk érteni a többieket, meg akartuk ismerni mások útját, céljait, együtt akartunk fölfedezni szellemi kincseket. Igaz, hogy én, valahol harmincéves koromig, hittem, hogy az én utam az egyetlen igaz út, de azután a nyolcvanas években elfogadtam, hogy nagyon sok út lehetséges, és ezeknek találkozniuk kell. Gyuri mindig toleráns és megértő volt, a párbeszéd, az együttműködés, az eszmék és az emberek megértő összekapcsolása a természetes közege. Nem tudok senkiről, akit megbántott volna. És most, amikor egymással ilyen barátilag, ennyi szeretettel beszélünk, hívő és hitetlenek, arra gondolok, hogy a nyolcvanas években és a rendszerváltás kezdetén ez mennyire természetes volt, hány és hány kapcsolat szövődött az egyes szakmákon belül, sőt, azok között. Ez az őszinte egymás felé fordulás, dialógus megindult, majd valahol az ezredfordulón megakadt, és a magyar társadalomban mintha visszaszorulóban lenne.

V. A.: Szerintem hiányoznak az új élethelyzetek, a közösségi élet új formái...

L. L.: Abban a közösségben saját képességeink tárultak fel, igyekeztünk magunkból és a másikból a legjobbat kihozni. Ma a Másik gyűlöletes, s magunkat is le kell értékelnünk...

V. A.: A köztünk lévő korkülönbség, az a néhány év, ami tényleg számít, sok mindenre megtanított. De most az élet második felénél, ez mindegyikünknél kihívás, hogy érdeklődjön másoktól, hogyan jutottak el egy szintéziskeresésig, Mondanám nektek, hogy a szintéziskeresés nem azt jelenti, hogy befejeződött egy élet, hanem sokkal inkább azt, hogy tovább kell menni egy biztosabb úton, szilárdabb talajon. Magamról csak annyit, ha képben akarnám elmondani, hogy soproni indíttatásom, ugyancsak szocializmus által meghatározott polgári családi háttérrel, akár a társadalmi gondolkodásban, akár a kereszténységben egy határozottabb nyomvonalon indított el. Valahol mindig szemben álltam a meglévővel, a fennállóval, és ez most is így van. Sajátos értelemben még az egyházon belül is, mert azt gondolom egy Kosztolányi-idézettel élve: „megtanultam szépen gúzsba kötve táncolni”. Az egyház, mint intézmény olyan, amilyen. De Akit hirdet, Akit képvisel, az meg hamisítatlanul megkérdőjelezi a fennállóta maga spirituális, a maga szabad dimenzióiban, lehetőségeiben. És ha ezt a kettőt, az intézményt és a hitet az ember bensőleg jól össze tudja egyeztetni, akkor érti az „Istenkeresés”-t, amit Ágoston úgy fejez ki, hogy „nem keresnél, ha már nem találtál volna meg”. Tehát, hogy az ember a jót keresi, vágyakozik felé, valahol ez a szomj a jóra egyetemes és nagyon emberi vonás. A másik pedig a „gúzsba kötöttség”: van egy testület, egy közösség, amelynek megvannak a törvényei, és ezek az én kereteim is, ugyanakkor ott van az egyháznak az Ura, Aki azt mondja, hogy az Atya olyan imádókat keres, akik lélekben és igazságosságban imádják őt. Ez a kijelentés pedig minden időben túllép minden törvényi és intézményi keretet.

L. L.: Ez a Kosztolányi-idézet ránk is áll, csak a mi kereteink nem az egyház keretei. Éltünk a szocialista állam keretei között, és megpróbáltuk először tágítani, majd megszabadulni tőle. Most, két évtizede itt élünk a nyugati civilizáció peremén, és lehet, hogy furcsán hangzik majd, de hiszünk ebben a civilizációban, ebben a kultúrában, miközben gúzsba kötve táncolunk intézményeiben. Az elmúlt évtizedekben egyszerre kezdtünk hinni a saját nyugati civilizációnkban, hogy ez jó, hogy a magyar népnek részesülnie kell az áldásaiból, de egyre tisztább és néha negatívabb a képünk annak összes szabályáról, intézményeinek belső ellentmondásairól. Gyurinál nincs nyugatosabb szellem, mégis elszántan bírálja a maastrichti kritériumokat, mégis viaskodik a mai válság tehetetlen kezelőivel. De ennek ellenére, tudja, tudjuk, hogy ez az Európa, ez a nyugati világ olyan értékeket teremtett, hordoz, amelyek emberségünk alapjai. Ezekben természetesen benne van a keresztény világ, a zsidó-keresztény kultúra, benne van a zsinagóga és a mecset, Bach és Shakespeare, Marx és Keynes is... Ebben a civilizációban lehetünk igazán otthon, ez áll itt ezer éve Pannonhalmán. És amikor azt mondtad, hogy Magyarországot választottad, akkor azt a hihetetlen közösséget választottad, amely azért kínlódott évszázadokon át, hogy ebben a civilizációban otthon legyen. Európába, de mégis ebbe a kis nemzetbe vagyunk bekötve.

V. A.: Így mondanám: be vagyunk kötve intelligensebben. És azt, hogy ezt a köteléket elvágni, ezt a civilizációt tagadni igyekeznek, riadtan látom.

S. GY.: Te is átlépted és minden egyes alkalommal átléped a saját határaidat. Akkor is, amikor – ha szabad ilyet mondani – két hitetlennel tudsz beszélni. És akkor is, amikor személyesen nagy nyomás alatt álltam, és azt mondtad, hogy üljünk le, beszéljünk, ha van kedved, gyere ide, otthon érezheted magad. Igen, mi otthon érezhetjük magunkat a te kolostorodban. Tudom, hogy nagyon nagy stabilitást, nyugalmat adsz közvetlenül másoknak is. Amikor azt mondtad, nagyon szépen megfogalmazva, hogy hogyan tehetnéd jobbá a világot, hogy lehet jobbá tenni az emberek életét, ebben végtelen sokat jelent az a fajta belső stabilitás, meggyőződés, amit megtaláltál – úgy fogalmaztad, hogy a családi háttér okán is –, és a kijelölt úton haladtál. Ezt a magasabb rendű értéket, ezt a nyugalmat, kiegyensúlyozottságot, pragmatizmust, empátiát a másik ember iránt, a magad legtermészetesebb módján közvetíted híveid, rendtársaid, szűkebb közösséged, de a szélesebb világ felé is. Bármilyen furcsa is, de én, akinek a háttere eléggé különbözik mindkettőtökétől, úgy jövök ide, hogy haza jövök, mintha haza jönnék. És minden egyes alkalommal feltöltve megyek el innen, azzal a hittel, hogy megint képes leszek határokat átlépni. Az olvasó nem tudja, de nem ritkán mély konfliktusok idején – még a Nemzeti Bankban, amikor sokszor nem tudtam, hogy másnap hogy lehet tovább folytatni a munkát – találkoztunk, beszéltünk, és valami olyan nyugalom vett erőt rajtam, hogy végül is ebben a világban vannak olyan emberek, akik világítótoronyként erőt adnak nagyon széles körben, nagyon sok mindenkinek. Borzasztóan hálás voltam érte, személyesen, majd megtanultam, hogy nemcsak én vagyok a szerencsés kiválasztott, hanem nagyon sokan vannak, akik ezt a te határátlépésedet, nap mint nap, évről évre, évtizedről évtizedre megtapasztalják, megélik. Lehet azt tudni, hogy ebben a világban sok minden olyan van, ami nem tetszik, szinte mindenben különböznek egymástól az emberek, de kell lennie egy olyan értékrendbeli minimumnak, ami közös nevező, amit lehet úgy fogalmazni, hogy a keresztény-zsidó és a világi kultúrának a hagyományai, ami sokkal jobb életet adhatna valamennyiünknek.

V. A.: Nekem ez nagyon tetszik, mert akárhogyan is kerülgetjük, amit mondasz, az az emberi minimum. Mi az, ami az embernek a méltóságát adja? Az emberi méltóságunk az emberségünk, az a minimum, és az pedig a Biblia első lapjain úgy van leírva, hogy Isten képére és hasonlatosságára vagyunk teremtve. Ez az, ami egyetemes: van benned is, bennem is. Ez nem katolikus, református vagy zsidó, nem hívő meg hitetlen, ez valami csodálatos, archaikus megfogalmazás, amely a különböző karakterek, különböző indíttatások ellenére is egyfajta közösséget teremt. Meg talán ez az a nyelv, kommunikációs platform, ahol mindannyian értjük egymást. Mert a szenvedés az nekem is szenvedés, a csalódás az nekem is csalódás, a magány, az nekem is magány. Ha kigúnyolnak, akkor te is szenvedsz és én is szenvedek. A szeretetre ugyanúgy vágyódsz, örülni jobban szeretsz, mint sírni. A biztonság nekem is, neked is fontos. Ha ezt a kutat körüljárjuk, akkor itt mindannyian találunk vizet. Valahol az embernek fel kell fedeznie magát, ha azon a nyelven szól a másik, akkor valahol értjük egymás nyelvét. Az életünk kommunikáció.

L. L.: Valójában talán sikerült – és ez ritka adomány – valami olyan nyelvet találni egymás között, amely nyelv nem titkos nyelv – és ez az érdekes benne – nem a kiválasztottaké, csak talán annyiban, hogy kevesen beszélik, de mégis egyszerű és világos, amellyel a legnehezebb helyzeteket is meg lehet vitatni. Óvatosan mondom: a szeretet és a barátság nyelve. Azt gondolom, hogy a XXI. században, amikor az emberekre ennyire rátelepszik a magány, a kiszolgáltatottság és a keserű bizonytalanság, amikor a világ, az ember környezete nem ad választ a kérdéseinek a legnagyobb részére, és éppen a legfontosabbakra, hogy miért élünk, akkor a mi próbálkozásaink, hogy meg kell találni azt a nyelvet, amelyen emberi kérdések kimondathatnak és rá emberi válaszok születnek. Ez messze túlmutat a közélet, sőt, a magánélet nyelvén. Amikor magunktól kérdezzük: érdemes volt-e? De neked, mint egyházi atyának mondjam: az a kínzó kérdés, hogy érdemes volt-e az áldozat? Ki tudja? Itt ülünk a legszebb falak között, és ennek ellenére, tudom, mindig kérdezed magadtól, hogy érdemes volt-e? Ezt akarta-e a mezítlábas Jézus, ezt akartad-e te 18 éves korodban. Ebben hasonlítunk egymásra, mert ha nem mondod is, tudjuk, hogy állandóan újra akarod kezdeni. Hajtja magát Gyuri is, hogy még nem végzett, még nincs itt az ideje az összegzésnek, még fel kell építenie a következőt és a még következőt... Van még út, van még mit tenni.

V. A.: Még egy, ami bennetek biztosan szimpátiát ébreszt. Egy műszó, ami az én életemben is kulcsfogalom: a szabadság. Ezt sokan értelmezik sokféleképpen, nem egyszer betegesen visszaélnek vele, de azt gondolom, hogy az emberi kapcsolatok egyik varázsa, ha meghagyod a másikat a szabadságában. Tudsz biztonságot, bizalmat adni, hogy önmagát szabadon építse, ne érezzen magában feszültséget, hogy neki meg kell változnia, hozzád kell idomulnia. Ennek ellenére, ha békével tud elmenni, akkor megváltozott. A bencés regula a növendékek felvételénél azt mondja – mind a kettőt nagyon fontosnak tartom, és életelememmé váltak az emberi kapcsolataimban –, az apát tegyen olyan idősebb testvért a fiatal mellé, aki alkalmas a lelkek megnyerésére. Tehát, ahhoz, hogy a másiknak – egyszerűen szólva – hasznára tudjak lenni egy találkozásban, nekem nem arra kell törekednem, hogy magamat ráerőltessem a másikra, hanem lássam, mi a másikban a jó és az erős, és a jóban erősítsem, a jóban való törekvését erősítsem. Azt gondolom, hogy kettőnk kapcsolatában is igaz ez. Soha az elmúlt nem tudom hány esztendőben a te anyagi hasznodat nem éreztem a szavaid és a tetteid mögül, soha nem kellett arra gondolnom, hogy ami mondasz, vagy teszel, azt önző érdekedért teszed. Minden szavad, minden elemzésed, megnyilatkozásod az általános, a közösségi, az emberi, a magyar haza vagy az európai közösség, a világ javára tett kijelentés, spekuláció, gondolkodás, meggyőzés, visszahatás volt. Ez ma a legfontosabb. Itt egy ember, aki nem a maga hasznát keresi.

S. GY.: Nem szeretnék farizeus lenni, és ezért meg kell jegyeznem, hogy a stabil anyagi háttér számomra is fontos tényező. De ezen túllépve, és persze ehhez kapcsolódva egy olyan látszólag szűk szakmai kérdést érintettél, amely erős felindulást okoz bennem, valahányszor szóba kerül. Több olyan tanulmányt, elemzést, programot olvastam, ami úgy kezdődik, úgy indul, hogy a cél a költségvetési egyensúly helyreállítása, az államadósság leszorítása, az árszínvonal stabilitása. Mindig irritálva érzem magam, mert a cél és az eszköz súlyos összetévesztéséről van szó. Ezek ugyanis eszközök! Ha valaki elfelejti – és itt nemcsak fogalmazásbeli tévedés van általában, hanem tartalmi is – azt, hogy ezek eszközök, az nagy baj. Eszközei annak, hogy mindenki a lehető legkevesebbet szenvedjen, a lehető legjobban éljen anyagi és nemcsak anyagi értelemben. Egyfajta anyagi jólét, előremenetel szükséges, de nem elégséges feltétele annak, hogy az élet más, legalább ilyen fontos területein a minőséget elérjük. Szóval nagyon sokszor érzem azt, hogy itt a cél és az eszköz felcserélődik, pontosabban a valódi cél el is felejtődik. És a valódi cél helyébe – attól tartok – sokkal inkább a hatalom megszerzése és megőrzése kerül. A mi gondolkodásunkban, a bencés rendnek, Laci könyveinek, vagy saját munkámnak az a célja, hogy az emberek jobban érezzék magukat, és minél szélesebb körben. Kifejezetten zavar és bánt az, hogy mondjuk az elmúlt évtizedben ez az ország – a világ is – lényegesen elmaradt a lehetőségeihez képest. Nemcsak anyagi értelemben, hanem értékrendjét tekintve is.

L. L.: És ez a beszélgetés, miként az utána következő könyv, azért született, hogy Magyarország újra fölkerüljön arra a helyre, amit megérdemel, éljen azokkal a lehetőségekkel és képességekkel, amelyek benne vannak.