Gyilkosság a József K. Színházban

Ledarálták, eltűnt. Igaz, utána még föléled kissé, hogy egy gördeszkán ismét és végleg eltűnjön a semmiben, de ez minket már nem vigasztal: mire véget ér az előadás, mi, nézők is le leszünk darálva – akár tetszik nekünk, akár nem (egyébként épp ez a két eset van, mégpedig elég szélsőséges módon), átpasszíroz bennünket ez a darab, amelyet Vinnai András és Bodó Viktor írt (ahogy a filmcímeknél mondani szokás) Franz Kafka ötletéből, de persze csak a nevet, az alapszituációt és a groteszk világlátást tartva meg A per című műből. Minden másból viszont, zenéből, táncból, ami szembejön, jó mélyen merítve. (A véget érről jut eszembe: az az előadás, amelyet szerencsém volt látni, de facto nem ért véget. A tapsrend elmúltán kijött a színpadra az éppen ET-jelmezbe öltözött Vajdai Vilmos, és tizenkét percen át megpróbálta rávenni a közönséget, menjen haza – ebből persze véget nem érő taps és nevetés lett –, valami különös bizonytalansággal, hogy ez még itt a játék szerves része, zseniális improvizáció vagy egyik sem, esetleg mindhárom: na, éppen ez a ledarálás eredménye, hogy az ember ennél a darabnál elveszti létezése kontúrjait.)

Akik most látták először (a többség, derült ki közben, már visszajáró – egész rajongótábora van az előadásnak, mint egy futballcsapatnak vagy rockzenekarnak), nem értették, miért van jó kétharmad ház csupán, amikor jegyet csak lottón lehet nyerni – aztán úgy kezdődik a darab, hogy a fogdmegek körbekerítik a nézőket, akkor tűnik föl persze csak, hogy épp a szélső székek voltak üresek. És aztán, a játék kezdetén kiderül az is, hogy a jelképes foglyul ejtő mozdulatnak praktikus magyarázata is van – a csőszerű díszlet belsejét ugyanis csak a középen ülők láthatják. Azaz a darab még el sem kezdődött, a bevétel egy része máris feláldozódott a koncepció oltárán. És aztán az áldozatok csak fokozódnak, mígnem valamennyien – színészek, nézők – ledarálva vacogunk egy őrült világba vetve, menthetetlenül.

Nádas Sándor