Grace – Monaco csillaga

Amikor belenézünk a címszereplő (játssza: Nicole Kidman) kötőhártya-gyulladásos szemébe, elővöröslik belőle a melodráma réme. Ami aztán ki/be is teljesedik. E film minden képét fel lehetne hímezni a falvédőre. Oda valók. „Kicsi kunyhó, szerető szív, messze égbolt, tiszta...” azúr, fulladjon meg lehetőleg máma még az úr –, méghozzá éppen monsieur De Gaulle, hogy facsarjunk egyet-kettőt Karinthy paródiaszövegén, de még mindig tapintatosabban csavarászva, mint e műmű tette velünk.

Itten volna ez az elvetemült monacói udvar, amelynek kínszenvedést okozó légköréhez képest a hajdani Petúr bán egy üde piknik szervezője volt csupán, s a gyászruhás Hamlet maga bohém bonviván. A mord herceg (Tim Roth) sem államférfiként, sem férjként, sem bármiféle más funkcióban nem emlékezetes, ezeket a szerepeket ugyanis elfeledték megírni neki.

Van viszont egy lelki vezetőként fungáló bölcs pap (Frank Langella), aki – mint kiderül – beugrasztotta a herceget e boldogtalan (?), közönyös házasságba, viszont igen kerekded mondatokkal tudja kötelességtudásra inteni a hason boldogtalan feleséget, Grace-t, mígnem az atya hirtelen megfutamodva visszakéri magát valami ismerős amerikai parókiára, odahagyva drámát, csapot...

Meglepő, hogy mostanában a filmek alkotói milyen nagy teret adnak a tirádáknak, vagyis a nyilvános (és nagy hatásúnak szánt) szövegeknek, amelyek, lám, meg tudják forgatni a világot, akár egy vöröskeresztes bál alkalmából is. De a szavak efféle felértékelése sokszor a dráma impotenciáját próbálja elfedni: megmutatni nem bírván a dolgot, legalább beszélnek róla. Ám effélét a világ a film feltalálása előtt is tudott.

Láttuk, hallottuk, hogy a jelen, sikerületlen film cannes-i díszbemutatója előtt némi vita folyt Hollywood és Monaco közt. Én megértem a szegény Grimaldikat...

(Rendezte Olivier Dahan.)

Bölcs István