Egy másik emlékmű

- Egy alapkérdéssel kezdem: ennyi világutazás, szereplés mellett mikor talál időt írni?

– Valóban ez a legnehezebb. Próbálom úgy megoldani az életemet, hogy legyenek benne csak az írásnak szentelt hosszabb időszakok, amikor nincs utazás, interjú, mindenféle találkozó. Persze az emberi kapcsolatok lényegesek, hiszen bármikor hallhatok egy történetet vagy akár egy mondatot, amelynek helye lehet egy következő könyvben.

– A három kötet – a Tisztogatás, a Sztálin tehenei és a Mikor eltűntek a galambok – összefügg. Mintha folytatásai is lennének egymásnak.

– Így van. A sorozat négykötetesre tervezett. Ezekben a könyvekben az észt múlt feltérképezésével foglalkozom, már ami a második világháború előtti, alatti és az utána következő időket illeti. Készül a negyedik rész is, de erről még nincs mit mondani.

– Egy történelmi kor megértésére irányuló regényfolyam írásakor gondolkodik-e a leendő olvasók fejével is?

– Hiszem azt, hogy egy író nem csak és nem kizárólag magának ír, megrántva a vállát, hogy engem aztán senki más nem érdekel. Ugyanakkor minden olvasó a saját véleményét alakítja ki, amely oly sok mindentől függ: kicsoda-micsoda az illető, milyen környezetben nőtt fel, milyen a gondolkodása. Ha pedig ezt vesszük: szinte lehetetlen úgy gondolkodni, hogy „az olvasó”. Mert csak annyit tudhatok, hogy „valaki más” olvassa majd a könyvemet. De például észrevettem: amióta számos nyelven megjelennek műveim, körültekintőbben adok címet, próbálok tekintettel lenni arra, hogy a cím nagyjából szó szerint lefordítható legyen.

– Mennyire kell kutatnia egy-egy regényhez az észt történelmet? Illetve: saját belső történelme, családja történetei milyen viszonyban vannak a valósággal?

– Alapvetően olyan témák kezdenek érdekelni, amelyek valahogyan összefüggésben vannak a jelennel, a ma történéseivel. Például ilyen volt a tallinni szovjet katonai emlékmű körüli hercehurca. Az orosz lakosok természetesen azt hangoztatták: a nagy honvédő háború hőseinek állít emléket. Az észtek meg úgy vélték, a megszállókat dicsőíti. Egyszerre nagyon erős volt az orosz nyomás. Én akkor éreztem először, hogy Oroszország masszívan beavatkozik egy független ország belügyébe, éppen úgy, mint manapság Ukrajnáéba. Érzékelhető volt egyfajta információs, cybertámadás az oroszoktól. Az egyik legnagyobb orosz politikai párt, az Egységes Oroszország közleményt tett közzé, amelyben felrótták, hogy az észtek semmibe veszik ott élő orosz emberek érzékenységét, történelmi tudatát. Láthatóvá vált számomra, milyen szinteken kezdődhet egy háborúskodás – ez esetben az észt múlt elleni támadás –, és hogyan formálják át az oroszok folyamatosan és tudatosan a maguk szovjet történelmét. Ez késztetett töprengésre, s így kezdett megfogalmazódni bennem a Mikor eltűntek a galambok alapötlete. Az előkészületek aztán sok könyvtárazással, levéltárazással jártak, 1940-es meg ’50-’60-as évekbeli propagandaanyagok olvasásával, ami azért olykor unalmas is volt, hiszen nem túl felemelőek azok a szövegek, mégis egy különös időutazást éltem át.

– De talált olyasmit, amiért megérte?

– Hogyne. Például a Koduma-projekt hátteréről. Egy újságról van szó, a címe: Otthon. Az egyetlen észt lap, amely annak idején kijutott a Szovjetunióból. Persze hogy kijutott: mint kiderült, a KGB állt mögötte, s az volt a céljuk, hogy a lap révén eljussanak az emigrációba távozott észtekhez. És az Otthont egyszer csak megkapták a Finnországban élő észtek, ott találták a postaládájukban. Ezzel akarta jelezni nekik a KGB: tudunk rólatok, tudjuk, hol laktok. Anyám nagyon mérges volt: mégis mit képzelnek az elvtársak! A finnek meg sokszor nem értették, mi a bajuk az észteknek, miért nem örülnek, hogy híreket kapnak otthonról...

– Regényeiből színdarab is készül, sőt, a Tisztogatás esetében a színmű volt előbb. Mennyire alakul át a mű az efféle műfajváltáskor?

– Vannak bizonyos evidenciák. A regényírás – szóló műfaj. Minden én vagyok egy személyben: a rendező, a dramaturg és bizonyos értelemben az összes szereplő is. A színmű esetében meg – én legalábbis így élem meg – voltaképpen csak vázat, vázlatot készítek valakik számára, akik majd előadást hoznak létre belőle. Úgy is mondhatnám: tőlem származik a repülőgép ötlete, de mások repülnek majd vele. Íróilag is van különbség, hiszen egy színmű általában nyolcvan-száz oldal, s a beszélt szövegbe kell sűríteni azt a tudást, amit a prózai mesélés bőven megenged. Ugyanakkor a színház képes kiteljesíteni: a Mikor eltűntek a galambok színi előadásában a két megszálló hatalom közötti váltást, a német, majd szovjet jelenlétet oly módon lehet színpadon megmutatni, ahogy szavakkal tán sosem lennék képes leírni. Amúgy a történet ugyanaz, bár gyakorlati okból tettem egy fontos változtatást: a regény egyik főszereplője Edgar, aki író. De hogy látványosabban lehessen mozgatni a színpadon, a darabban átírtam fényképésszé. Az is lényeges, hogy egy színpadi előadás létrehozásában komoly szerep jut a nézőknek: a jelenlétük, a reagálásaik hozzájárulnak a produkcióhoz. Nekem ez is fontos, mert mindig lehet tanulni belőle.