Egy angol humorista újrameséli az antik görög világot

Az évszázadok során a görög mitológia semmit sem veszített érvényéből. Amikor a Marvel filmes univerzuma letarolja Hollywoodot és 20. században született képregényhősök uralják a mozikat, akkor tulajdonképpen az antikvitás mítoszait mesélik újra a mai közönségnek. Amikor a szuperhősökből verbuválódott Bosszúállók megmentik a Földet az őrült titántól, akkor egy remake-et kapunk a görög mitológiából, az istenek és titánok harcából. És ahogy a remake-ek esetében általában lenni szokott, a korhoz igazítva szebb is, látványosabb is az újramesélt verzió, csak éppen kevésbé ötletes és sokkalta vérszegényebb.

A legnépszerűbb mai hősök archetípusa valamilyen formában megtalálható az ókori világban. Ott van például rögtön Amerika Kapitány, akinek az előképét valahol Apollónnál érdemes keresnünk, de a példa kedvéért megemlíthetjük az egyik legkedveltebb mozis szuperhős, a Vasember figuráját is, akiben Dionüszoszt ugyanúgy felfedezhetjük, ahogyan az istenek kovácsát, Héphaisztoszt is. Hogy ez az összehasonlítás csak belemagyarázás lenne? Rendben, vegyük akkor azokat a képregény- és mozihősöket, akiket szinte egy az egyben emeltek át az alkotók az ókori panteonokból. A már említett Marvel moziuniverzumnak köszönhetően az egyik ilyen istenség Thor, akit talán senkinek sem kell bemutatni, hiszen a germán mitológia egyik legismertebb és legkedveltebb szereplője, alakja számos más sci-fi és fantasy történetben megjelenik. De a másik nagy képregényes univerzumból (vagyis a DC-ből) felhozhatnánk Flasht (magyarul a Villámot) is, akit az alkotók egyértelműen a görögök Hermészéről mintáztak. És ha már a DC univerzumában járunk, érdemes megemlékeznünk a világ gyakorlatilag első számú szuperhőséről is, akinek szintén az ókorban kell keresnünk az előképét – igaz, az ő esetében némi csavar is van a dologban. Természetesen Supermanről van szó, akinek ideálja valahol Héraklész (római alakjából magyarosan írva Herkules) próbatételeinél született, amin aztán Nietzsche Übermensch eszményképe csavart egyet. (Érdekesség, hogy az Übermenschhez legközelebb álló fordítás az angolban a Superman, de mivel ezt a megnevezést mindenki a képregényfigurával azonosítja, a filozófusok a szakzsargonban inkább az Overmant kezdték használni.) De hogy ne csak a jókról beszéljünk, ott van a Bosszúállók egyik legnagyobb ellensége, Thanos, az őrült titán, akiről óhatatlanul is Thanatosz, a halál megtestesítője ugrik be azoknak, akiket kicsit is érdekel a mitológiák világa.

Jól látható tehát, hogy a mitológiák velünk élnek és mit sem veszítenek népszerűségükből. Amikor George Lucas belevágott a Star Wars megalkotásába, bevallottan modern mítoszt akart teremteni. Ha megnézzük az eredeti trilógiát (vagyis a IV.-V.-VI. részt), és azon belül is az első Star Wars filmet (amely később az Egy új remény címet kapta), a mitologikus elemek szembeötlők. Emlékszünk még arra a fiatal szőke fiúra (Luke Skywalker), aki a kettős napot bámulva úgy érzi, több van benne, és elvágyódik otthonról? Ő az a legény, aki tanítóra lel egy bölcs remete személyében (Obi-Wan Kenobi), és akit kalandra hív a hercegnő (Leia Organa). A mester fellelése után aztán megérkezik az útitárs is, a csibész (Han Solo), akinek jó szíve van, és aki magával hozza az ő fura, szőrös, mesebeli barátját is (Csubakka). A legény, aki elhagyta otthonát és az otthontalanságba távozott, egy mágikus tárgy (fénykard) segítségével felveszi a harcot a gonosszal, aki valamiért szeret fekete köpenyben flangálni, és feltűnően hasonlít egy sötét szamurájra (Darth Vader). No, és persze különleges képességekre is szert tesz, hiszen a láthatatlan világnak parancsol. Tipikus népmese, tipikus mítosz, óriási siker.

De vajon miért ennyire népszerűek a mítoszok a mai napig? Hiszen amikor a mitologikus korból átléptünk a logoszba, vagyis az értelembe, a világlátásunk megváltozott, és a filozófiát, a művészetet, később pedig a modern tudományokat hívtuk segítségül, ha a világot és a létezést akartuk magyarázni. Mégis úgy tűnik, hogy mindezek ellenére továbbra is szükségünk van a mítoszokra, nem csak a szórakozás és nem is csak a tanítás miatt. Hanem mert a mítosz feltárja és megmutatja lelki világunkat és személyiségfejlődésünket. Egyrészt a mitologikus kor embere nem gondolkodott még lélekben, belső rezdüléseit így a mítoszokkal tudta magyarázni. Másrészt ezekben a mesés történetekben a hős útja alapvetően saját személyiségünk fejlődésének elmesélése szimbolikus elemekkel. (A hőssé válásban leggyakrabban például a férfivá válás analógiáját fedezhetjük fel.) Mindezek mellett pedig ősi félelemeinket, szorongásainkat és a megérthetetlennel való szembesülésünket is megjeleníti a mítosz. Nem véletlen például, hogy ehhez a világhoz nyúlt vissza Sigmund Freud is, amikor kidolgozta például az Ödipusz-komplexus fogalmát.

A fenti példák is azt mutatják, hogy a mítoszok sokkalta összetettebb jelentéseket hordoznak, mint azt elsőre gondolnánk. Mihez kezdjünk azonban akkor, ha szeretnénk jobban vagy újra elmélyedni a kezdetekben, de mind a tankönyveket, mind a szörnyen rosszul öregedő Herkules és Xéna sorozatokat elkerülnénk? A megoldás a ködös Albionból érkezik Stephen Fry személyében. Igen, ő az a Stephen Fry, aki a sajátosan angol komédiaszériákból ismert. Egyik igen népszerű sorozata a Hugh Laurie-val (akit a legtöbben doktor House-ként ismernek) készített Egy kis Fry & Laurie volt, de ismerős lehet a Rowan Atkinson (Mr. Bean megformálója) nevével fémjelzett Fekete Viperából is. Fry munkássága persze nem áll meg itt, ugyanis olyan hollywoodi produkciókban is feltűnt már, mint a Guy Ritchie-féle Sherlock Holmes, vagy éppen A Gyűrűk Ura előzményét elmesélő Hobbit-trilógia. Károly walesi herceg egyszer Britannia „nemzeti kincsének” nevezte, ami nemcsak sokrétű színészi, rendezői, írói munkásságának szól, de annak is, ahogyan jelen van az alkotásaiban. Úgy tud ugyanis játszi könnyedséggel beszélni komoly dolgokról, hogy közben mindvégig precíz és pontos marad. Ezt a képességét kamatoztatja azon könyveiben is, amelyek a görög mitológiát dolgozzák fel, s amelyek a közelmúltban magyarul is megjelentek a Kossuth Kiadó gondozásában. A Mítosz, a Héroszok és a Trója című kötetek a görög mitológiát nem újraértelmezik, hanem újramesélik. Ez fontos különbség, hiszen Fry hű marad az antik világ meséihez, nem költi át azokat és nem helyezi új környezetbe sem. Mindössze annyit tesz velük, hogy olyan módon és nyelvezettel adja át őket, amely egy mai érdeklődő számára is vonzó lehet.

Nincs tehát nagy meglepetés: Zeusz ugyanúgy az olimposzi istenek királya, ahogy Hermész az istenek hírnöke, Aph-
rodité a szerelem és a szépség istennője, míg Uranoszt ugyanúgy kasztrálja Kronosz, ahogyan azt a ránk hagyományozódott sztori szerint egy Gaiától kapott sarlóval tette. A mítosz ugyanaz marad, a szereplők is ugyanazok, de a történet elbeszélésének módja friss és újszerű. És akkor gyorsan azt is hozzátehetjük, hogy ez a frissesség Stephen Frynál már szinte alapkövetelménynek tekinthető, bár a Trója esetében azért a téma és a szereplők sokasága miatt az átlagosnál jobban kell összpontosítani a szövegre.

Mindezzel együtt Stephen Fry legnagyobb erénye, hogy mindvégig sikerül a középúton maradnia. Tisztelettel nyúl a témához, poénjai nem válnak nevetségessé vagy kínossá. Sőt, remekül látja, hogy hol van helye a humornak és hol van az a pont, ahol csak úgymond aktualizálni „kell” a miliőt. A helyenként lábjegyzeteket is használó szerző a görög istenek és hé-
roszok történetét úgy meséli el, mintha az egy kortárs fikciós regény lenne. Egyszerre értékmentő és szórakoztató. Hitelességét a könyvbe betoldott néhány színes oldal is alátámasztja, amely a témával kapcsolatos művészeti alkotásokat mutatja be. Mintha csak az iskolai tananyagot kiegészítő olvasmány lenne, amelyet a tanárok bátran ajánlhatnak diákjaiknak, mondván, hogy ez az ő nyelvükön tálalja a kötelezően megtanulandó tárgyi ismereteket. S talán nem járunk messze a valóságtól, ha azt feltételezzük, hogy Fry könyveinek a jövőben lehet is egy ilyen kifutásuk – vagyis akár ajánlott olvasmánnyá is válhatnak a görög mitológiával foglalkozó órákon.

Bár az angol humoristáktól nem idegen a mitologikus történetek elbeszélése, a kultstátuszba emelt alkotások inkább fikciós környezetben mozognak. Ha csak a Monty Python két klasszikusára, a Brian életére és a Gyalog galoppra gondolunk, akkor rögtön észrevehetjük a különbséget. Míg a kultfilmekben az angol csapat elengedte a fantáziáját és új mítoszt teremtett, addig könyveiben Fry teljes mértékben hű maradt a történelmi-mitologikus ábrázoláshoz. Az ő interpretációjába nem fért volna bele egy Brian, akit a hétköznapi ember Herkulesnek gondol. Fry esetében a mítosz a maga valójában mutatkozik meg, frissessége pedig megerősíti az olvasót abban, hogy ezek a történetek valóban hozzánk és rólunk szólnak. Đ

(Stephen Fry: Mítosz, 368 oldal; Héroszok, 424 oldal; Trója, 400 oldal, Kossuth Kiadó)