Dal Marionnak
Ez volt az a film, amelyet hónapokkal ezelőtt láthattunk előzetesben (szójáték, vagy legalábbis az akar lenni: nem tartóztatták le, hanem csak levetítettek belőle néhány összevágott kockát a nagyfilm előtt), aztán eltűnt nyomtalanul. Már mindenféle városi legendák keltek lábra arról, miért nem vetíthető, mire végre megérkezett. Hogy a sok műhó jót tett-e a nézettségek, még korai lenne megmondani, legyen elég annyi, hogy én egy művészmoziban láttam, a bemutatót követő héten, néhányadmagammal.
Pedig a Dal Marionnak igazán profi mozi, amely az angol vígjátékok legjobb hagyományait folytatja – kisváros, kisember, kistotál: kesernyés, szerethető történetek, a közösség megtartó ereje, a végén szinte hepiend. Gondos, aprólékos helyszínválasztás, míves kameramunka és fantasztikus színészi játék a legkisebb epizódszerepben is.
Mintha mára divatba jött volna az öregség ábrázolása. Az elesettség, a betegség, az elmúlás. Hanecke díjnyertes filmje óta nem a Dal Marionnak az első, amely ezt a dallamot pengeti: csak Vanessa Redgrave-et nem egy hasonló szerepben láthattuk mostanában. (Nem tudom, megfigyelték-e, a kiváló színésznőnek hihetetlen szerencséje van: mindig az az életkor jön divatba a filmeken, ahol éppen ő tart. Persze, ez önmagában kevés volna egy ilyen életműhöz.)
Ezt a műfajt (ti. a halálba készülők őszi szerelmét, összetartozását) csak igazán nagy színészekre szabad bízni. Paul Andrew Williams – aki a forgatókönyvet is jegyzi – jól választott. Wanessa Redgrave (ő a rákos asszony, akinek utolsó hónapjait mutatja a film) mellé Terence Stampet adta férjnek: kettejük félmondatos beszéde, játéka a film legnagyobb erénye. Van aztán még egy mesébe illő kisvárosi énekkar, egy nyuggerkórus, ahová az asszony, Marion, tartozik, és amelyet a férj, Arthur Harris, ki nem állhat. És ahová a felesége halála után ő is csatlakozik, hogy elénekeljen egy dalt halott asszonyának.
Van aztán még egy kórusverseny is, az talán el is maradhatott volna, megállt volna ez a történet (amely végig a melodráma határán mozog, de valahogy sosem esik át) a kisváros határain belül is.
Mindegy, majd legközelebb.
Nádas Sándor
