Bandi a vérzivatarban

Gyárfás Endre sokáig várt, hogy megírja eddigi legfontosabb regényét, gyermekkorának krónikáját. Az elsősorban útikönyveiről és gyermekverseiről ismert szerző késedelmeskedésének jó oka lehetett, ugyanis a második világháború éveiben és utána élte legfogékonyabb éveit. Néhányan rendíthetetlen meggyőződéssel állítják, hogy egy ifjú ember nagyjából nyolcéves koráig gyűjti be meghatározó tapasztalásait. Nos, a mi Bandinknak igencsak tanulságos élményidőt szolgáltatott a nagybetűs történelem: Horthy-kor, világháború, zsidóüldözés, védett ház, gettó, felszabadulás – igen, számára mindenképpen az –, majd találkozás a cionizmussal.

Rutinos íróként jónak látta, ha önéletrajzi regényének lapjairól gyermeki pillantással tekint ránk. Kevesen tudnának olyan önmérsékletet tanúsítani, hogy ne figyelmeztető kiáltásként hangozzék a szavuk, ha erről az időszakról szólnak. Gyárfás bebújik kisgyerekkori énje habitusába, és úgy regél a rémkorszakról, mintha csak egy mesében kalauzolna minket. Játékos fiúgyermek, aki a lidérces éveket, benne a hazai nácizmus rövid, de annál vészesebb tombolását valóban egy nyolc-kilenc éves kölyök szemével láttatja. Számára ilyen elvesztett gyerekkor adatott, de ő nemcsak írói fölénnyel nyúl vissza a múltjához – ami ennyi elmúlt esztendő után végül is már szinte természetes –, de semmilyen elégtételt nem kíván venni a sorson, pedig alapos oka lehetne rá. Minek is venne az, aki ilyen bájjal tud emlékezni.

(Gyárfás Endre: Mátyásföld, alkonyuló éden. Múlt és Jövő, 2013.)

Kelecsényi László