Arcvilág

- Édesanyja Krúdy Gyula világát idéző, csipkefinomságú jelenségként említ epizódokat fia életéből egy önről készült portréfilmben. Tőle örökölte a művészi indíttatást?

– Édesapám Vas megyei falusi családból indult. Édesanyám viszont Pest megyei lány volt, egyebek mellett az Állami Népi Együttes énekese. Ő hozta aztán a szombathelyi családi otthonba a könyveket, képzőművészeti albumokat, operalemezeket. Engem „megfertőzött”, apám akklimatizálódott. Negyven évig éltek együtt, apám tíz éve hunyt el. Édesanyám most nyolcvanegy, hetvennégy esztendősen kezdett verseket írni. Hetedik köteténél tart.

– Az említett portréfilmben a mama plasztikus képekben mesélte: szép darab gyermeke rendesen megkönnyezte a Képzőművészeti Főiskola értesítőjét a sikeres felvételijéről.

– Ha nem vesznek fel, nagy kérdés, hogyan tovább. Közben meg is lepett a sikeres próbálkozás: néhány felvételizőnek jobb volt a rajztechnikája. De az is igaz: én nem elsősorban az adott téma felszínét próbáltam visszaadni, hanem a belső tartalmakat. Ha például ember a „tárgy”, az egyéniségének is tükröződnie kell. Ami persze evidencia.

– Korábban a Pécsi Művészeti Gimnáziumban segítették megérteni az efféle evidenciákat?

– A hetvenes-nyolcvanas években Pécs különleges szigetnek számított mediterrán hangulatával, szellemi nyitottságával. Akkor volt a Pécsi Galéria fénykora, sorra nyíltak a kiállítások. Művészképzősként ingyen járhattunk a színházba, ahol például Kulka János és Lang Györgyi kezdték éppen a pályát. A táncosokat Uhrik Dóra és Eck Imre tanította a sulinkban. Volt kikre felnéznünk. Persze biztosan volt már kissrácként is ezer elképzelésem arról, mit akarok kifejezni. Aztán az embernek benő a feje lágya, találkozik a valósággal, és kiderül, az utak másfelé vezetnek. De nem misztifikálom a dolgot: azért je­­lentkeztem a főiskola festőszakára, mert az volt a legnépszerűbb.

– Közbevetőleg: a főiskolán érte a rendszerváltás. Markáns hatás?

– Érdekes és megdöbbentő volt a képzőművészeti csendes, zárt világú Epreskertjéből átsétálni a történelembe, Nagy Imre újratemetésére. S bár apolitikus családból jöttem, mindenkinek megvolt a személyes világlátása. Emlékszem, a nyolcvanas évek derekán esténként a Vörösmarty téren gitároztam a barátokkal, pénzt is kerestünk vele, és senki sem háborgatott ezért. Elég fura, hogy évtizedekkel később a demokráciában saját generációm hatalomra jutott tagjai furcsán rendszabályozzák az ilyesmit. Nem a Kádár-rendszer hiányzik. Egyebek lepnek meg.

– Diplomázva merre vezettek saját szakmai, privát útjai?

– A főiskolára csak bekerülni volt nehéz, ezt értékelni azonban már kevésbé sikerült. Pest vonzó volt ezer színével, úgyhogy sokat lógtam el fontos penzumokról. Ezért aztán diplomázva kellett végigvennem a „kötelezőket”.
A főiskola után rá kellett találni a saját kifejezési formáimra. Miközben persze az élet egyéb történései is hatottak útjaimra. Korán lettem többgyermekes apává, praktikus okokból Szombathelyre költöztünk, a szüleim közelébe. Ott eleinte például használt ruhát és narancsot is árultam a piacon. Néhány év után egyeseknek feltűnt: van egy diplomám. Szabadiskolába, majd a helyi művészképzőbe, végül a szombathelyi főiskolára hívtak tanítani.

– Festészetének a lírai absztrakt lett a meghatározója. Honi és külhoni kiállításokon szerepelt, szakmai díjakat kapott...

– És olykor még pénzt is a képeimért, mint egykor a narancsért.

– Szélesebb körben mégis a művészeket ábrázoló portréfotói kapcsán vált ismertebbé.

– Bátyám profi fotós volt, mielőtt Németországba emigrált. Nála később is végigkísérhettem ennek a szakmának a professzionális útjait. Igaz, csak távolról. Pécsett annak idején fotószakkört is vezettem. Egy idő után szembe kellett néznem a ténnyel: a fotózás populárisabb kommunikációs forma, mint a festészet. Utóbbi ráadásul Budapest-központú, belterjes szakma. A Vas megyeiek közül emberemlékezet óta csak két képzőművész kapott állami elismerést: ez is a figyelem hiányát jelzi. Márpedig normális, ha egy alkotó ember utat keres a befogadóhoz. Amúgy a véletlen is közrejátszott, hogy a művészportrékra került a hangsúly. Pesti éveimben ismertem meg a legendás humoristát, a Rádiókabaré egyik alapítóját, Szilágyi Györgyöt. Öt­­letszerűen lekaptam egy kis kompakt géppel törzshelyén, a Centrál kávéházban, ahol rendszeresen találkoztunk. Az öreg megkönnyezte az elkészült képet, a szituáció pedig továbbiakra inspirált. Apámnak köszönhetően, aki a Balaton szerelmeseként telket vásárolt Szigligeten, már gyerekként bejáratos lettem az ottani irodalmi alkotóházba. Itt kezdtem később művészportrékat készíteni.

– Az első ilyen tematikájú kiál­lításának megnyitóján Bojár Iván András művészettörténész utalt arra, hogy az eltérő világképű alkotók portréi kapcsán felvetődik a szemlélőben: holnap talán már fotóik sem kerülhetnek egymás közelébe. Túlzó vízió?

– Nem. Mélyen igaz. Volt rá példa, hogy az aktuális hatalom csinovnyikja instruálta, milyen „motívumokat” tartalmazhat egy vernissage meghívója. Az embernek ilyenkor nincs sok választása. Annyit mondhat: kár az egészért, dobjuk be a törülközőt. Én inkább teszem a dolgom, miközben persze fájó szívvel hallgatom, gyerekeim miként tervezik elhagyni az országot.

– Lehet józan ésszel viselni a kicsit sem lírai abszurdot?

– Vannak rá technikák. Például szeretem a világlátásukban hozzám közel álló alkotók portréi közé odahelyezni azokét is, akik mást gondolnak dolgainkról, de művészként megkérdőjelezhetetlenek. Mert addig van még maradék józan eszünk, amíg képesek vagyunk megfogalmazni: korunkban a szolidaritás lehetne a legfontosabb. Hiszen látom, amikor kedvenc kávézómban demonstratív daccal olvassa az asztalszomszéd a Magyar Nemzetet. Épelméjű társadalomban semmi közöm hozzá, mit olvas. Ahogy normális közegben hasonló gondolkodású barátaim sem kérnék számon – miként az első szigligeti kiállításon megesett –, miért kerül Szörényi Levente fényképe a tárlat anyagába. Megosztottságban a perverzió szintjére jutottunk. Ám van kiút. Mára az élet igazolta: a politikánál fontosabb ügyekben például Szörényi Levente és Alföldi Róbert is képes egy irányban gondolkodni. Nincs is ebben semmi csoda. Emberi minőség kérdése. Azt pedig durvább korszakok társadalmaiból sem tudták végleg kilúgozni.