A történelem mint erkölcs

Könyvének címéhez illően (A huszadik század rövid története) a kiváló magyar/amerikai historikus kurtára szabta a mögöttünk maradt évszázadot, amely szerinte 1914-ben, fegyverdörgés közepette kezdődött, és 1989-ben, békében zárult. Ez a korszak Amerikáé, ahogyan a hosszú XIX. század (1815-től 1914-ig) Angliáé volt, az előző meg a felvilágosodó, forradalmaskodó franciáké.

Lukacs úgy véli: 1989-cel véget ért Európa kivételes történelmi szerepe. Tudomásul kell vennünk, el kell fogadnunk, hogy Európa csupán egy kis félszigete a hatalmas Ázsiának. A századot megnyitó „első világháború” szinte kizárólag európai küzdelem volt, mondhatnánk: vicinális. Mégis négy nagyhatalmat rontott össze: a Német Császárságot, az Osztrák–Magyar Monarchiát, a cári Oroszországot és az oszmán-török birodalmat.

1914. június 28-án lőtte le Gavrilo Princip szerb terrorista Ferenc Ferdinánd trónörököst Szarajevóben. Augusztus 4-re Európa minden nagyhatalma hadban állt – óriási tévedések közepette. Ma már tudjuk: többnyire rosszul mérték fel az erőviszonyokat. Ismerjük, mennyi téves, gyors döntést ígérő haditerv mellett dőltek elégedetten hátra a korlátolt, vérbe borult szemű tábornokok. Látjuk, milyen szűk volt az a perspektíva, amelyben a katonák előrenéztek. (Tévedéseik jó részét aztán megismétlik majd a második világháborúban.)

Az 1870-et követően növekvő nacionalizmus populista jelleget vett fel, átszövődött más, romboló tévképzetekkel, mint amilyen az idegengyűlölet vagy az antiszemitizmus. A nagy háború után megbukni látszott a nyugat-európai, amerikai liberalizmus ideálja. Ennek igazán tragikus következményeit a század harmincas éveitől szemlélhettük. Az emberekkel „nem születnek együtt” az eszméik, hanem választják azokat – figyelmeztet az elháríthatatlan felelősségre a konzervatív John Lukacs.

Európa némely országa tehát elindult az autoritárius úton. A militarista hajlamú, katonai kifejezéseket harsogó Mussolini mindenekelőtt az államot akarta erősíteni. Ennek érdekében a parlamenti demokráciát a könnyebben kezelhető korporációkkal, vagyis a szakmai testületek, kamarák rendszerével váltaná fel, átszabva a jogrendet. Az itáliai fasizmus példája ragadós volt, Sztálin és Hitler is tanult tőle.

A nacionalista, rasszista, külföldi- és zsidóellenes, populista német nácizmus választások útján jutott hatalomba. Amikor megkérdezték Hitlert, hogy tervezi-e a nehézipar államosítását, így válaszolt: „Minek államosítanám az ipart? A népet államosítom.” Ebből lett aztán a történelem legvéresebb, totális tragédiája.

A második világháború a maga minőségjelzőjéhez méltóvá 1941. december 7-én vált, a Pearl Harbor-i japán terrortámadás nyomán. A balhírnek legjobban Churchill örült. Úgy látta: a hátba támadt ipari és katonai óriással együtt Anglia győzni fog. Ám ekkor még a felkelő nap országának csendes-óceáni flottája erősebb volt, mint az Egyesült Államoké. A begerjedt Németország könnyelműen és sürgősen hadat is üzent az USA-nak. A harc a távoli Korall-tengerre, az Indiai-óceánra is kiterjedt: Ceylon, Szingapúr, Midway környékére. Ám a szövetséges hatalmak tartották magukat megállapodásukhoz: elébb Németországgal kell végezni, és csak aztán jöhet a Japán elleni invázió. 1945 tavaszán a menekülő Mussolinit lelőtték, és tetemét felakasztották, Hitler öngyilkos lett, a maradványait elégették, Berlint felperzselték, az atombombát ledobták.

1945-re az Egyesült Államok haditengerészete erősebb volt, mint a világ összes flottája együttvéve. A háború kimenetele vitathatatlanná tette az USA vezető szerepét, befolyását a gazdaságra, a nemzetközi kapcsolatokra, a technikára, a kommunikációra, az életformára, a normákra és szokásokra.

Aztán a vasfüggöny kettévágta Európát, amelynek lélekszáma alig nőtt, míg más kontinensek lakosságának száma megduplázódott. A korábbi, hagyományos technikai és kulturális súlypontok elcsúsztak. Ázsia négy nagyhatalma (Kína, India, Japán, Oroszország) nagyobb szerepet kapott. A viszonylag hamar talpra állt Japánban 1989-re, „a század végére” az egy főre jutó átlagjövedelem kissé már meghaladta az egyesült államokbelit. A volt francia Indokína területén többnyire kommunista ideológiájú társadalmak jöttek létre (Észak-Vietnam, Laosz, Kambodzsa).

Afrikában még erőteljesebbek voltak a változások. Az 1940-ben brit, olasz, belga, francia, portugál, spanyol gyarmatok kaotikus és véres körülmények között próbáltak önállósodni. A század végére számottevő fehér népesség csak Dél-Afrikában és Izraelben maradt.

Dél- és Közép-Amerika „öt álmos és mostoha évszázadon keresztül megtartotta túlnyomórészt katolikus vallását, valamint spanyol és portugál nyelvét” – írja Lukacs –, de nem úszta meg a modern, tömény urbanizációt. Mexikóvárosban 19 millióan laknak, Buenos Airesben 11 millióan, Rio de Janeiróban is kicsit többen, mint egész Magyarországon.

A rövid évszázad utolsó háborúját az amerikai kontinensen vívták, amikor Noriega panamai diktátor és drogvezér hadat üzent az Egyesült Államoknak. A partra szálló tengerészgyalogosok elől a bátor maffiózó a vatikáni követség területenkívüliségébe menekült. Washington nem kezdte számolni (mint Sztálin), hogy hány hadosztálya van a pápának, hanem a követséggel szemben üzembe helyeztek egy szuperhangfalat ordító rockzenével. A kipirosodott fülű, reszkető térdű Noriega a harmadik napon megadta magát. Floridában ítélték negyvenévi börtönre.

Hogy mi lesz velünk „ezután”? John Lukacs elhárítja a kérdést: „Történész vagyok, nem próféta.” De azt kénytelen elismerni, hogy a megfigyelőnek is hatása van, hatása lehet a történendőkre. Ahogyan Heisenberg és Niels Bohr mondta: „A megismerő nem különíthető el a megismerttől.”

Szolgáljon ez intő jelként számunkra is.

Bölcs István