A szobor születése
Valamelyik reggeli rádióban hallottam fél füllel, hogy az Öntödei Múzeum új kamarakiállítása csaknem egyesztendei munkával készült: hogy mennyi előkészület, fáradság, felkészülés és stáció kellett hozzá, hogy néhány tablón be tudják mutatni, hogyan készül el egy szobor. Na, gondoltam, ezt már csak megnézem magamnak. Mint afféle tőrőlmetszett technikai analfabéta mindig vonzódom az efféle tárlatokhoz, ahol a többiek mind jól megértik, mi történik valójában, csak én ténfergek mindig elveszetten szakkifejezések és képletek között, és a végén éppúgy nem értem, mi történt, mint az elején – mindazonáltal marad valami az élményből, leülepedik és kitisztul, mondjuk, azon a szinten, hogy a szoborkészítés felettébb bonyolult dolog. Ráadásul az is kiderült, hogy a szobor, amelyen a születés folyamata demonstrálandó lett, Kutas László egyik alkotása, a Mary Poppins című. Kutas László munkáit régóta nagyon szeretem, mindig szájtátva bámultam, hogyan lehet a rokokó könnyedséget ilyen elegánsan vegyíteni a modernitással, hogyan lehet vasba (bronzba, bármibe, egyszóval fémbe) álmodni ennyi életszeretetet, ennyi dinamizmust, hogyan lehet az illanó szépséget ilyen statikus módon ábrázolni, egyszóval nagy tisztelője vagyok Kutas mesternek, akár szobrot álmodik, akár kisplasztikát – hihetetlen az is, mit ki tud hozni egy apró korongból –, és azt is gyanítottam (mint a helyszínen kiderült, helyesen), hogy azért nemcsak a mondott szoborhoz lesz szerencsém.
Hanem ha már a szerencsénél tartunk: úgy esett, persze véletlenül, hogy amikor beléptem az Öntödei Múzeum (általam egyébként is kedvelt: Ganz Ábrahám, Mechwart András!) falai közé, ott épp egy filmvetítés kezdődött, vakációra készülődő iskolásoknak. Knoll István kisfilmjét vetítették az öntöde utolsó munkanapjáról. A film és aztán az emeleti tárlat tablói és tárgyai együtt (mert hisz e szobor is így készült, mint itt a vonatkerekek, csak mívesebb, kisiparibb módon) tényleg lenyűgöző hatással voltak rám. Meg persze az a feszültség, amely a keserves, hosszadalmas fizikai munka és a végeredmény (egy éppen felszállni készülő, légies nőalak) között mutatkozik, s amire más, „normális” kiállításokon soha nem is gondolunk.
Jolsvai András
