A színházzal szinkronban

Fegyelemmel végzi hivatását. Két éve lábon hordott ki egy agyvérzést. Akkor ment orvoshoz, amikor – szerencsére nem színpadon, civil szituációban – akadozni kezdett kicsit a nyelve. Küldték azonnal az intenzívre, pedig tiltakozott: premierje lesz. Ma is restelli a halasztott bemutatót. Van érzéke a groteszkhez, belenevet a napba. Megáll pillanatra az élet a Madách téren. A szemekben szeretet, amint felismerik a színház melletti kávézóban a színészt.

Anyai nagyanyja kalapgyári munkásnő volt, amúgy széles látókörű asszony. Ő vezette unokáját a poézis felé. Hajdúnánáson, az esténkénti szomszédolásokkor gyakran kérték: Imre, mondj egy verset!

Izgult hát, izgul ma is, de tudja: az neki spiritusz, inspirálja érzékeit.

Nemcsak közvetít, figyel a közönségre, veszi a jelzéseket. Alakítják azok is a produkciót. Számára a színészet társas létezés.

Varrónő édesanyja, asztalos édesapja is „kultúrlény” volt. A munkás hétköznapok mellett fontos volt a színház, a koncert.

Maximalizmusa alighanem apjától öröklött: az asztalos akkor is csiszolta, simította az elkészült munkadarabot, amikor már a légy is megcsúszott rajta. Persze olykor kifakadt az öreg: „Csak dolgozni tanítottak, nem pénzt keresni!” Csuja Imre azt mondja: ennek igazságát is megtapasztalta olykor.

Iskolai színjátszó körök, versmondások kapcsán javasolta a helyi gimnázium KISZ-alapszervezetének titkára, orosz–latin szakos tanerő: legyen színész.

Döntött, az lesz, és már azt is sejtette, miféle stílben. Akkor még sorra készültek a tévéjátékok, hatottak az ifjú Csujára a nagy bölények, de leginkább az mozgatta a fantáziáját: mi lehet a titka Kern András „fű alatti” játékának, a hétköznapitól alig elemelt jelenlétének? Tizenhét évesen úgy fogalmazta meg a megoldást: „Hiszen ez nem is színész, ez ember!”

Szülei nem is az emberségtől, inkább attól féltették: egyszerű életükből nem vihet út a színi világba. Ám fiuk elsőre bekerült a főiskolára.

Vidéki srácként volt mit megszoknia a fővárosban, a főiskola univerzumában. Simon Zsuzsa osztályában diplomázott, és bár szépen megszokta Budapestet, a pécsi színházhoz kapott szerződést. Három év után két évadra Debrecenbe ment, majd egy egri év után visszatért a fővárosba, a Metzner János igazgatta Arany János Színházba.

A vidéki évek fontos feladatai között volt Pécsről David Mamet Amerikai bölényének Bobja, Alekszandr Vampilov Megkerült fiújának Kugyimovja, Debrecenből Havel Audienciájának Sörmestere, Egerből Bibbiena Calandriájának Fesseniója. Utóbbit Valló Péter állította színre, s kérdezte egyszer Csuja Imrét a próbán: hová lesz a séta?

Tény: ötletelve próbál. Ha úgy érzi, érdemes kimoccannia a rendezői beállításból, hát kimoccan. Ha tízből kettő bejön: már megérte. Vallónál azonban nem volt helye ilyesminek, a századik előadáson sem változhat a kotta.

De nem baj az sem: egyéniség kötött formában is hozzáteheti a magáét a karakterhez. Pillantással, arcrezdüléssel, hangsúllyal. Formátumos rendező arra azért úgyis vevő. Csuja Imre Goldoni Két úr szolgájában játszott Truffaldinóját említi a pesti Arany János Színházban kapott egyik fontos feladatként: ugyancsak Valló rendezte.

Tudja, vannak, akik szeretik skatulyázott színésznek elkönyvelni. Lehet, keveset járnak színházba. Másfelől: énképe rendben, ha vágyott is valaha Rómeót játszani, leintette volna az ajánlattevőt. Belsőleg persze fel tudná építeni a figurát, de például Böffen Tóbiás fizikumával Keszeg Andrást sem lehetne hitelesen „odatenni”.

Macbeth viszont összejött: amerikai rajzfilmben adta hozzá hangját. Nem önirónia.

Csuja Imre még villanásnyi színpadi feladatait is alapos fejmunkával dolgozza ki. Hasznosabb, mint a sértett muszáj meló. Kisebbet úgyis nagyobb feladat követ. Ez a helyzet a szinkronnal is. Kihallik, ha valaki blattol a mikrofon előtt. Profi sehol sem nézi le a közönséget.

Első szinkronfeladatai egyikén Benkő Gyula partnere lehetett. Próbált bemutatkozni, de a színi mogul intette: „Előbb a tekercs!” Akkoriban még rövid filmtekercsekre bontva vetítették a filmek epizódjait a színészeknek a szinkronstúdióban.

Kitüntetéssel felért, ahogy a pár mondatos részlet felvétele után már Benkő Gyula nyújtotta kezét elismeréssel az ifjú kollégának.

Ráadásul a szinkronból sokat lehet tanulni. Gregory Peck, Andy Garcia, Wesley Snipes és a többiek inspirációt jelentenek színészetében.

Mindemellett: a szinkron sokáig fő bevételi forrást is jelentett. Csuja Imre az Arany János színházbeli négy évet követően – miután az intézményben megalakult az Új Színház – 1994-től tíz évig szabadúszó volt.

Amikor 1990-ben a fővárosba szerződött, azt gondolta: az Arany János Színház ugyan részben gyerekelőadásokra szakosodott, ám ha a maximumot nyújtja, azt előbb-utóbb észreveszik felnőttprofilú társulatok is.

Csuja Imrét Janisch Attila vette észre 1997-ben, a szinkron filmgyárral közös büféjében. Így kapta meg a filmrendező kultmozivá lett, Hosszú alkony című mozijában az arrogáns, agresszív buszsofőr szerepét. Amúgy az sem skatulyafeladat, amint Mundruczó Kornél Nincsen nékem vágyam semmi című filmjének ügyvédje sem.

Mára az egyik legtöbbet foglalkoztatott filmszínész. A szélesebb publikumra persze alighanem az Üvegtigris Csokijaként tette a legerősebb hatást. Az általa játszott figura fogalmazta meg lepukkant motoron a háztáji szabadság tömegek által kódolható szinonimáját: „Ízirájder, öcsém!” Csuja szerint ezzel sincs baj: sokan vannak, akik azért találnak el veretesebb színielőadásokra, mert kíváncsiak, mit tudhat az „izirájderes” fazon más feladatban.

Máté Gábor közös szinkronmunka során hívta meg vendégnek a Katona József Színház előadásaiba. Az egyik szívközeli feladata a már tizenöt éve színen lévő Egressy Zoltán-darab, a Portugál kocsmárosa.

Volt évfolyamtársa, Mácsai Pál 2004-ben kérdezte meg, nincs-e kedve az Örkény Színházba szerződni. Csuja Imre önérzetes ember, gondolkodási időt kért, elszámolt magában háromig, s csak aztán felelte: van kedve.

Műhelyszínházban nincs előadás, amelyiket ne mestermunkának szánnák. Igazítják, addig dolgoznak mindegyiken, amíg úgy nem látják: a cél szerint is vállalható. A többi a közönség dolga. A telt ház a jellemző.

A Pillantás a hídról Eddie Carbonéjához vagy a nemrég színre került Örkény-mű, a Tóték tűzoltóparancsnokához azért a szokottnál talán több a személyes kötődése. Az előbbihez szakmai súlya miatt, ami utóbbit illeti: apaként kellett megélni olyan végzetes szituációt, amelyet az őrnagy ukázait végrehajtó tűzoltóparancsnok kerülni szeretne.

Csuja Imre azt mondja: nem titok, amit abban a helyzetben megtapasztalt, beépíti a szerepbe, igyekszik kijátszani magából. De a privát életről legyen elég: felesége már harminc éve Árvay Zsuzsa szinkronrendező, van még két gyermekük, unokából is annyi lesz hamarosan.

Ami a színház körüli világot illeti: színész azt is inkább a színpadról kommentálja. Vagy akár apró pódiumról.

Négy éve rendező barátjával összeállított egy Ady-estet. Azt mondja: biztos van oka, hogy kedvet kapott hozzá.

Egyebek kapcsán abból idézi, válaszul, az Álmodom sorait: „Szivem teli ugyan, / De mi belőle felsír, felszakad, / Nem egy világot / Újjáteremtő diadal-ének, / Hanem a lebilincselt erő / Tehetetlen, bús zokogása...”

Alig emeli hangját, de mint a nevetésére, úgy torpan körülötte megint a forgatag.