A lázadás kottája

- Éreztek már irigységet hivatásuk kapcsán?

Kulka János: Én soha. Legfeljebb kicsit fájt, amikor csak nézője lehettem egy remek produkciónak. De az ilyen élmények inspirálnak is.

Keresztes Tamás: Előfordult, hogy kiváló színpadi teljesítmény miatt nem csak az elismerést éreztem magamban. De engem is inkább munkára késztet az ilyesmi. Szeretem figyelni kollégáimat, olykor azt képzelve: bizonyos fortélyok, szakmai készségek már ettől átragadhatnak rám. Miközben tudom, hogy valójában minden komoly színész önmagából építi fel azt a „rendszert”, amelytől egyedivé lesz – szembenézve a korlátaival is.

- A jó képességű, közszerepléseiben visszafogott Antonio Salieri sem volt egyszerű személyiség. A zseniális Mozartot pedig egykori feljegyzések is erősen extravagáns karakterként említik. Láttam a próbáikon, mindez az önök produkciójában is hangsúlyt kap. Szükségszerű, hogy a kiemelkedő tehetségnek civilben is erős a „vibrációja”?

K. T.: Csak feltételezem: sajátos képességekhez biztos szükség van az idegpályák különös kötődéseire. Ám nem ez adja lényegüket, hanem a produktum.

K. J.: Én azt tartom fő jellemzőjüknek: a szó legnemesebb értelmében szabadok, miközben rendíthetetlenül, magával ragadóan hisznek a maguk igazában. Ilyen például szakmánkban – mások mellett – Zsótér Sándor is. Én sokkal bizonytalanabb vagyok a tudásomban, állhatatosságom is kevesebb. A zsenik kicsit olyanok, mint az autisták: feltörhetetlen héj takarja az idegszálat, amely fenntartja megszállottságukat, képessé teszi őket a kopírozhatatlan teljesítményre. Gondoljunk bele: Salieri is komoly képességű szerző volt, ugyanazt a típusú zenét írta, mint Mozart. Műveik minősége között mégis fényévnyi a különbség. A mögöttes titok aligha kottázható.

- A valóságban képesek voltak egymással temperált hangnemben szót érteni?

K. T.: Nagyjából. Csakhogy korabeli dokumentumokból az is kitűnik: Mozart életét valóban megnehezítették egyes kollégái és a hatalom. Ami bizonyára fokozta vibrációit.

- Az is tény: Salierinek – saját állításaival szemben – nem volt része ifjú kollégája korai halálában.

K. J.: Ezzel a hazugsággal akart felnőni hozzá. Másfelől mellette szól, hogy saját korában egyike volt a keveseknek, akik felismerték, elismerték Mozart zsenialitását. Igaz, az Amadeus szerzője szerint bele is tébolyodott. Voltaképpen az sem kisszerű „megoldás”.

- És mi az önök színházi látásmódja közötti különbség?

K. J.: Meghatározóbb a hasonló ízlés, az egyirányú gondolkodás képessége.

K. T.: Ismétlődő történet: az ifjabb generáció egyszer csak lázadni kezd, tagadva az idősebb generációk értékrendjét. Érthető, s vannak pozitívumai is. De például antik görög szerzőket olvasva ugyancsak nyilvánvaló: abból is van mit megtartani, amit az elődök hoztak létre. Annyi biztos: nekem fontosak az antik bölcselők.

- Szakmájuk megosztottsága, a csoportok közötti beszédképtelenség nem karcol bele – ha csak áttételesen is – a napi munkába

K. J.: Vendégként sem kellett ilyesmit tapasztalnom. A Katona József Színház normális világa pedig eleve védettséget jelent a szellemi zűrzavarban. Bizonyos hullámok persze ezt a teátrumot is meglegyintik néha. De az is csak erősíti a társulatot.

- Mindenesetre ön rendre előlép a teátrum bástyái mögül. Legutóbb akkor, amikor nyílt levélben kérte a miniszterelnököt: értelmezze Kerényi Imrének a Keresztény Színházi Fesztiválon elhangzott sajátos felvetéseit. Mi készteti önt erre?

K. J.: Az igazságérzetem, a neveltetésem. Szüleimet sem hagyta nyugodni, ha akár a szakmájukat érintő erkölcstelen reflexiókat tapasztaltak. Én pedig azt gondolom: egyszerűen nem ér indulatból gyalázni a színházi világ nagy részét.

- Válaszolt önnek a miniszterelnök?

K. J.: Igen. Megköszönte észrevételeimet, és további sok erőt, sikert kívánt a munkámhoz.

- Megszólalásai nem járnak együtt némi szorongással?

K. J.: Nem. Az lenne rémületes helyzet, ha életem utolsó percében azon kellene gyötrődnöm: miért hallgattam?

- Ifjabb kollégája nem érez hasonló késztetést?

K. T.: Egyelőre nincs bátorságom közéleti igazságokat fogalmazni. Magam sem tudom, hol az igazság. Figyelem a híreket, ki tudom szűrni, mi a cinikus, mi fogalmazódik bosszúból. De az is gyakori, hogy valaki lélekből szól, őszinte hittel állít valamit, amire legalább akkora hittel érkezik az ellenvélemény. Ez megzavar, elfedi a valós problémát, tétovává tesz. Persze nem kérdés: szükség lenne higgadt, finomabb tónusú párbeszédre. Nyugodt hangon kellene kibeszélni a tegnapok, korábbi idők sérelmeit. Az ifjabbak abból is tanulhatnának.

- Minap éppen a Katona József Színházban próbáltak hangot találni az egymással ideológiailag is megosztott színháziak. Zsöllyesorból szemlélve: Vidnyánszky Attila, Ascher Tamás, Schilling Árpád – elbeszéltek egymás mellett. Mintha bizonyos dolgokról mind hallgatni akarnának. Az is tünetértékű: Kulka János levelére nem a miniszterelnök, hanem egy volt színművészetis évfolyamtárs válaszolt, aki saját szakmai pályáján eddig kevésbé került szem elé. Összességében: agybaj az egész. Ki lehet ebből jutni?

K. J.: Talán már csak mediátorok segíthetnének. Magam sem értem, miért mérgesedett el ennyire a helyzet. Miért tart egykori, kedves évfolyamtársam a puszta véleményem megfogalmazása miatt az ellenségének? Miért állítja, hogy bűnnel ér fel, ha kritizálni merem a megválasztott kormányt? És miért érződik megfejthetetlen abszurdnak egy szakmai találkozó? Ugyanakkor az efféle helyzetek miatt lesznek még értékesebbek a színpadon töltött órák. Például a Katonában játszott A nép ellensége kapcsán héttől kilencig nincs más kérdés, csak az: eljutnak-e Ibsen gondolatai a nézőkhöz? Ehhez képest az esztétikai, ízlésbeli észrevételek is sokadlagosak.

- A pályán töltött évek számával erősödik a színpadi biztonságérzet?

K. J.: Fiatalabb koromban soha nem izgultam színpadra lépés előtt. Nem értettem az idősebb kollégák kéztördelését, feszengését, fel-lemeneteléseit a takarásban. Ahogy múlik az idő, kezdem magamon is észrevenni a félsz jeleit. Talán mert egyre inkább értem, milyen tétje van egy előadásnak. Szorongat a kérdés: meg tudok-e felelni a feladatnak?

K. T.: Jó esetben életem derekán vagyok, szakmailag még inkább magabiztos. De nem fogok meglepődni, amikor megtapasztalom azt a fázist, amelyről János beszél.

- Peter Shaffer Amadeusa elsősorban is emberi gyarlóságainknak tart tükröt. Vajon van pozitív, megnyugtató mondandója is? Hiány van ugyanis az ilyen üzenetekből.

K. J.: A darab egyik jelenetében Mozart elkezdi pötyögni Salieri egyik közepes kis darabját. Aztán új irányt szab a dallamnak, keze alatt remekművé lesz. Mai napig Mozart zenéjét hallgatjuk. Ez megnyugtató.