A „jelfestő” Bartl József ünnepei

A hazai szakmai lapok mellett munkásságát hosszan méltatták a Neue Zeitung mellékletében, a „Signale”-ban is. De az idénre is jutott még kiállítás, mi több, a határon túlon is. A Barabás Villa Galériájában ritkán, vagy sosem látott művek sorakoznak. Műgyűjtőktől kérték kölcsön valamennyit. E sorok írójától is, csekélyke kollekciójának legszebb darabját. Sok éve már, hogy találkoztunk, betegsége akkor még engedte, hogy szeretett Szentendréjén, ahol művészete kiteljesedett. Messziről érkezett oda, ha nem is földrajzi értelemben. Akkori találkozásunk hangulatát őrzi ez a írás.

„Inkább festek, mint beszélek” –keseríti el a műterembe belépő újságírót. De festményeit, akvarelljeit szívesen veszi elő, a szája szegletében megbújó mosollyal. Aztán lassan történetek is sorjáznak, s egésszé kerekednek életének mozaikjai a soroksári gyerekkortól az aacheni Ludwig-gyűjteményig.

A szentendrei régi művésztelepen mintha megállt volna az idő. Évszázados platánok szunyókálnak a tikkasztó melegben, az álmos, nyárvégi csendet csak egy kölyökkutya idegent jelző csaholása veri fel. Az öreg házak ablaka mögül akár Barcsay Jenő, Korniss Dezső, vagy Vajda Lajos is fürkészhetné, kihez érkezett látogató? Bartl József egy jókora albummal fogad. A megfakult képeken a híres, iskolateremtő festőkolónia tagjai. Festőállvány mögött, és tábortűz körül, pohár borral a kezükben. Méltóságteljesen tekintve a jövőbe, máskor meg vidám társasággal múlatván az időt. Házigazdám személyes élményei mellett féltő gonddal kutatja, s őrzi a telep múltjának minden apró tárgyi és szellemi emléktöredékét.

Éppúgy, mint a 60-as években tette falusi gyűjtőútjain. Akkor népművészeti tárgyak után kutatva bejárta Sárköz, Baranya, Balassagyarmat vidékét Klimó Károly és Lux Antal társaságában. Saját bevallása szerint ekkor még a csendélet témáját kereste, így a népi motívumok is csendéleteiben szerepelnek először. Az 1972-es év hozott határozott fordulatot festői szemléletében. Ekkor költözött be a Szentendrei Művésztelep művészlakásainak egyikébe. Olyan művészek alkotó és szellemi társa lett itt, mint Kmetty, Barcsay vagy Korniss, vele egy évben került ide Klimó Károly és Kondor Béla. Számos kritikus rámutat arra, hogy Bartl gyakorlatilag hasonló utat járt be, mint korábban Kodály és Bartók példája nyomán már több szentendrei elődje is.

A népművészeti gyűjtés tanulságait beemelte a magasművészetbe, ahogyan azt például Korniss is tette. Vásznain a népművészeti gyűjtés tanulságai kezdenek önálló életet élni. A motívumok, melyek a hatvanas években még csendéleteinek részletei, lassanként önálló ikonokká erősödnek. Fokozatosan eltávolodik a valós látványtól, a jelekké redukálódott népi gyökerű elemek egyre monokrómabb háttéren kapnak helyet. Képeire ekkor vonultak be népművészetünk meghatározó motívumai. Fejfa, szív, kereszt, madár, tulipán váltogatta ezentúl egymást a geometrikus alakzatokkal és tímárjelekkel. Festői „szókészletét” akár kevesellhetnénk is, ha Bartl József nem tudná ezek ezernyi variációját vászonra álmodni.

A nyolcvanas évek elején kezdi plasztikusan, rekesz szerűen kiképezni az olajfestéket, mely ilyen gazdag rétegekben felhordva már-már reliefszerű hatást kelt. Spatulával mintegy keretes vakablakokat alakít ki a festékanyagból, az ablakszemeket pedig vagy üresen hagyja vagy jellegzetes motívumaival tablószerűen „elfüggönyzi.”

„Festészetemnek meghatározója a fehér szín, valamint a négyzet. A felületet fehér négyzetekkel telepítem be, ezekbe pontokat, háromszögeket, nyilat, oromdíszt, bábokat, kereszteket, vonalakat festek. Ezek a jelek konkrétak és elvontak, díszítőek és jelentést hordozóak, tartalmilag árnyalt formák együttesei, melyek játékosak, ugyanakkor fegyelmezettek. „Tóth Menyhért foglalta össze egyszer: a fehérhez el kell jutni. Bartl legjobb képeit is a fehér szín ereje, egyszersmind visszafogott nyugodtsága, méltósága jelöli ki. Amint Tóth Menyhértnél, úgy Bartl festményein sem jelent azonban a fehér filozofikus redukciót. Ellenkezőleg: élettel teli színmezőket látunk, átsüt a műveken, hogy a művész mind a mai napig élvezi az alkotás folyamatát. A művészet öröm, életöröm számára. Továbbra is sokféle színt használ a fehér mellett, és sokféle dekoratív elemet az elemi jelrendszerén túl, s ez a sokféleség művészetének meghatározó jegye. Játékossága révén művei emberközeliek, személyesek. Ha lemond erről, és eszköztárát szűkebb színskálára, valamint néhány jel feszültségeket hordozó alkalmazására redukálja, életműve valószínűleg nagyobb jelentőségre tehetett volna szert – ám nem lett volna az övé.” (Ébli Gábor)

Távol áll tőle az eredetiség hajszolása, a hangoskodás” – mondta róla 1963-as első kiállítása megnyitóján hajdani mestere, Kántor Andor. Ennek ellenére Bartl Józsefnek sikerült egy senki máséval össze nem téveszthető festői világot létrehozni. Sajátos, csakis rá jellemző, olykor pettyezett, vagy csíkozott keretben sorakozó jelei alapján a világ legtávolabbi pontján is felismerhetők a Bartl-képek. Nem is álmodta ezt 1948-ban a polgárit épp befejező 16 éves kamaszfiú, amikor, mint az iskola legjobb rajzolóját száz forinttal jutalmazták. Nagy pénz volt az akkoriban, de még nagyobb a dicsőség, amely egyenest a szépművészeti gimnáziumba repítette. Szövőnő édesanyja álma megvalósulni látszott, textiltervező lesz a gyerekből.

De Bartl József már harmadévesen a festőszakon találja magát, ahol Cézanne a példaképe. A főiskola után évekig főleg csendéleteket fest, napraforgóval és trombitával, mely utóbbi édesapja hétvégi zenélésére, s az akkor még szép számmal működő soroksári trombitazenekarok pezsgő életére emlékeztetik. Akvarelljei ma már szinte egyedüli mementói gyerekkora helyszíneinek. A figuralitást a 70-es években váltja fel a lírai absztrakció, Bartl József jel-képeinek varázslatos világa, amelyek itthoni elismeréseket, külföldi tárlatokat, gyűjtőkké lett rajongókat hozott a művésznek.

Miközben történeteit hallgatom, kopott kis füzetre téved a tekintetem. „Ebben tartom számon, melyik nyáron mennyit festettem, itt Szentendrén. Van úgy, hogy elégedett vagyok, de sokszor kevesellem. Bár, már így is több, mint kétezer képet szignáltam eddig.” Bartl József elégedetlensége olykor könyörtelenségre vált. Ha nem érez elég jónak egy munkát, a leghátsó polcra rejti. Van úgy, hogy átfesti, súlyosabb kritikaként lekaparja, de megesett már nemegyszer, hogy összetörte és kidobta. Egyik rokona „kikukázta”, összeragasztotta, s azóta is a falát díszíti. „Kemény, makacs, hajthatatlan, velem szemben is maximalista volt, talán ezért is nem lettem festő” – jellemzi apját ékszertervező lánya, Dóra. Ki hinné a mindig csendesen mosolygó, szűkszavú Bartl Józsefről, aki festészetét tömören így jellemzi: „Én a színekre építek, képeimmel elsősorban gyönyörködtetni akarok”.

(Bartl József tárlatának finisszázsa április 8-án 18 órakor lesz a Barabás Villa Galériában, ahol is műgyűjtők mesélnek róla, és alkotásairól. A kiállítás 60 évet átölelő anyaga ezután külföldre indul. Aradon május 9-én, az Európa Nap nyitányaként mutatják be az életmű magángyűjteményekben féltve őrzött darabjait. Aradon a Művészetek Múzeumában május végéig tekinthetőek meg a 80 éves Bartl József alkotásai)

Bayer Ilona