Rechnitz: kísért a múlt

Már az is pofon Ausztriának, hogy Nobel díjas írónője jobbnak látta a határon túl bemutatni legújabb darabját: Elfriede Jelinek választása Münchenre esett. Ott, a Hitler hatalomra jutásában egykor oly fontos szerepet játszó városban a Kammerspiele vitte színre a Rechnitz (Rohonc) tragédiáját feldolgozó – vagy inkább annak ihletésére született – drámát. És akkor még nem beszéltünk arról, mit mond ez a különös darab, amelynek nincs cselekménye, és nincsenek hősei. Jelinek persze hű önmagához: ostorozza mélyen megvetett hazáját – ezúttal is elsősorban a fasiszta múlt semmibe vétele miatt –, s minderre meghökkentő, sokkoló, helyenként durva szózuhataggal hívja fel a figyelmet. A görög tragédiák modernizált hírnökeit állítja a színpadra, ők érkeznek, indulnak, mindenekelőtt pedig élik az életet, esznek, – nem, inkább zabálnak, csámcsogva, szörcsögve, barna csokoládé krémet szétmázolva –,vetkőznek és öltöznek ott, a közönség előtt. Hogy közben a már említett végeláthatatlan, egymásnak ellentmondó elbeszéléseikből kirajzolódjon a kép arról, ami a dél-burgenlandi, mai magyar határ közeli Rechnitz (Rohonc) úri kastélyában 1945. március 24.-én éjszaka történt. A darab vállaltan táplálkozik Euripidész művéből (Bakkhánsnők) és biggyeszti címében a Rechnitz helységnév mellé Buňuel 1962-ben készült filmjének címét (Az öldöklő angyal).

A müncheni siker teljes, Jelinek és a svájci- izraeli rendező, a nálunk kevéssé ismert Jossi Wieler tökéletesen lehengerli a közönséget: ebben persze az öt nagyszerű színésznek is része van. Ami a színpadon a csak jelzésekkel érzékeltetett ausztriai kastélyban elhangzik, abból egyértelmű, hogy a szerző – s ebben partner a rendező – Ausztriát egyszerűen undorítónak találja. Ilyesmi Münchenben, ahol lényegesen előbbre tartanak a barna múlt feldolgozásával, feltétlen helyeslésre találhat. Kérdés, hogy mindazok, akiket a rohonci tragédia személyesen érint, – az akkor ott lemészárolt, máig feltáratlan tömegsírba vetett áldozatok családtagjai, barátai – mit szólnak az életüket befolyásoló tragédia ilyen feldolgozásához. Jelineket nem könnyű szeretni, vagy akár csak megérteni, s ez nem csak nemzedéki kérdés. Puszta elviseléséhez is kell beleérzési készség éppúgy, mint a hajlam a meghökkentő elfogadására. A nem csak írásaiban, viselkedésében is különös írónő szándékai azonban vitán felül tisztességesek, s aki nem óhajtja megnézni a színpadon tobzódó elbeszélőket, vagy nincs is erre módja, az is értékeli: újabb lehetőség ez ennek a máig nem eléggé felderített drámának a nyilvános felemlegetésére.

A történet főhőse, legalábbis az életben Batthány Margit grófnő – Margit von Batthany, született Margareta Thyssen-Bornemisza, a nagy műgyűjtőként elhíresült Heinrich Thyssen-Bornemisza leánya volt. Ő rendezte kastélyában 1945. március 24.-én azt a mulatságot, amelynek vendégserege hajnaltájt, a vígasság tetőfokán újabb szórakozást talált: a kastélyban elszállásolt, illetve meghívott náci vezetők a sebtében kiosztott fegyverekkel valahol a csűr tájékán 200 magyar zsidó kényszermunkást agyonlőttek. A halottakat másnap ugyancsak zsidó foglyokkal elföldeltették, hogy aztán az utóbbiakat is legyilkolják.

A történet immár 63 éve vet árnyékot a falúra, amelynek lakosai azóta is makacsul hallgatnak. Történészek – a helybéli nyugdíjas tanár, Josef Hotwagner éppúgy, mint Dr. Szita Szabolcs történész, a téma kutatója, számos könyv szerzője, még beszélt túlélő foglyokkal. Hatszáz magyart, nagyrészt budapestit hoztak ide Kőszegről a Délkeleti Sánc építésére, fegyveresek őrizték őket a kastély pincéiben. Azon az éjszakán csak a férfiakat gyilkolták halomra, a nők közül sokat az alig négy nap múlva ideérkező Vörös Hadsereg életben talált. Batthyány Margit grófné, akinek az akkor a kastélyban dolgozó falubeliek elbeszélése szerint nagyonis kedvére volt az itteni náci vezérek szórakoztatása, férjével együtt időben elmenekült, páni félelemben az oroszoktól. Később Luganoban tevőlegesen támogatta, és továbbszökéshez segítette a helyi NSDAP parancsnokot, Franz Podezint, és a birtok szintén náci intézőjét, Joachim Oldenburgot is. Batthány Margit közvetlen részvételét a gyilkosságokban máig nem bizonyították, de az a tény, hogy háborús bűnösöket segített a menekülésben, elegendő ok volt Simon Wiesenthal-nak a felelősségre vonás sürgetésére. Az osztrák hatóságok semmit nem tettek – holott a Svájcba menekült grófné 1955 után gyakori vendég volt Burgenlandban, egy másik birtokán. Igaz, akkor sem történt semmi, amikor a hatvanas években a német bűnüldözés hivatalosan kérte a vizsgálatot.

A rechnitzieknek külön fáj, hogy (barna) folt esett a Batthány néven, holott a grófné „csak” házassága révén került a családba. Rechnitz már a középkorban Batthyány- rezidencia volt. Éppen az egyik Batthyány gróf telepítette ide – a 17. században – a zsidó kolóniát, szerzett sokuknak hamis útlevelet, ösztönözte őket kereskedésre, s ezzel a település fellendítésére. Burgenland legjelentősebb zsidó közössége élt itt, erre ma már csak a régen lezárt temető emlékeztet, a zsinagóga nincs meg. Itt kezdődtek 1938-ban a burgenlandi deportálások, az akkor itt élő 200 zsidóból alig néhányan tértek vissza, hogy aztán rögtön máshová költözzenek. Az elszegényedett grófi család azonban már a 19. század közepén kénytelen volt eladni a birtokot, amely a 20. század elején lett Thyssenék tulajdona. Itt született Margareta Thyssen Bornemisza; Batthyány Iván gróf csak a harmincas években kötött házasság révén került vissza ismét az ősi birtokra.

A Thyssen család nácibarátsága nem újdonság, az 1951-ben elhunyt Fritz Thyssen például egyike volt azoknak a német nagyiparosoknak, akik már a húszas évek végén támogatták Hitlert, bízva a kommunizmus legyőzésében. A tekintélyes német acélipari konszern feje, a Reichstag képviselője már 1939-ben áttelepült Svájcba. Az „Így finanszíroztam Hitlert” címmel 1941-ben megjelent könyvében megbánja e tettét. Nem csoda, hogy Francesca Habsburg (született Thyssen-Bornemisza), Batthány Margit unokahúga most kétségbeesetten igyekszik történészek segítségével feltárni a múltat. Tény, hogy valami nagyon nem volt rendben: a Batthány család feje, Ladislaus az 1989-ben elhunyt Batthány Margitot és pár évvel korábban meghalt férjét nem engedte Güssingben (Német-Újváron) a Batthyány-kriptában örök nyugalomra helyezni.

A rohonciak szomorkodása mindenesetre nem volt elegendő ahhoz, hogy ennyi év alatt megtalálják a tömegsírt – amelyet pedig egyszer már rövid időre feltártak. A már említett helytörténész, Josef Hotwagner összegyűjtött dokumentumai között ott van annak az 1945-ben készült orosznyelvű jegyzőkönyvnek a másolata, amely a tömegsír feltárásakor készült. Hevenyészett jelentés ez, amelyet állítólag pontos térképvázlat egészített ki a helyről, ahová az oroszok a holttesteket visszatették. Tény, hogy ennek alapján 1946-ban – talán a nürnbergi per miatt – exhumálták a holttesteket, ám a sírra ismét föld került. A térképvázlatot a közeli felsőőri járási ügyészségén helyezték el, ahonnan rejtélyes körülmények között eltűnt. Egy ideig nem is keresték a sírt. 1969 óta időről időre újra megpróbálják felkutatni, különösen, mert az itteni áldozatok emlékének ápolására alakult R.E.F.U.G.I.U.S egyesület nem adja fel a reményt, hogy egyszer még megtalálják. A feltételezett helyszínt, az úgynevezett Keresztpajta fennmaradt romját és a körülötte lévő területet meg is vásárolta az egyesület. Emléktáblát helyeztek itt el, s rendszeresen tartanak évfordulós megemlékezéseket.

A R.E.F.U.G.I.U.S tevékenysége széleskörű, rendezett már – idén ősszel, Kismartonban – tudományos konferenciát is, amely azonban sok érdekes részlet megismertetésén túl konkrét előrehaladást nem hozott. Nyilvánosságot az ügy időről időre így is kap. Az első, valóságos sokkot kiváltó híradás jó tíz éve az „Agyonhallgatva” című dokumentumfilm volt, amely nem festett éppen vonzó képet az egyébként csinos kis határ menti településről. Jelinek figyelmét is ez a film keltette fel a téma iránt.

Aki azonban manapság odalátogat, az sem kap más választ, mint azt, hogy „nem tudom, nem hallottam róla. Nem éltem még akkor. A szüleim nem meséltek semmit”. A magyar nevű, ám nyelvünket nem beszélő polgármester, Engelbert Kenyeri mit sem szeretne jobban, mint ha megtalálnák végre a sírokat, és elindulhatna egy „új élet”. A fiatalok nem értik, miért kell nekik, a harminc-negyven évvel később születetteknek még mindig viselni a bélyeget. De hát – teszi hozzá – bármekkora is az igyekezet, sok segítséget a település a meggyilkoltak felkutatásához a hivatalos Ausztriától nem kapott. Minden újabb nyilvánosság csapás a falúnak: amikor két éve Angliában megjelent David Lichtfield A gyilkos grófnő című könyve, a nevezetes külföldi lapok tudósítói valósággal elözönlötték a kicsiny, neve-sincs települést. Errefelé egyébként sem túl közlékenyek az emberek – a történet felemlegetésén túl nemigen öregbítették Rechnitz hírnevét ezek a személyes találkozások. Kétszáz ártatlanul lemészárolt magyar zsidó hátramaradott családtagjaiban, barátaiban azonban minden ilyen alkalommal újraéled a remény, hogy talán mégis mozdul valami ebben a náci múltfeltárás eredményeire oly büszke országban. Mást már nem szeretnének, mint végre tisztességben eltemetni halottaikat.

Szászi Júlia /168 óra 2009. február 17.

Előző cikk (Népszabadság)

Későbbi(Remény)