Már itt vannak: Új év, új terror Törökországban

2016 végén, mint sok más helyen, így itt, Törökországban is arra vágytunk leginkább, hogy legyen vége a tébolynak, ami az évet jellemezte. Meg sem tudom számolni, hány terrortámadás történt az országban, amit a nyári, sikertelen katonai puccs csak tetézett.

Amikor 2013-ban ide jöttem, még minden más volt. Robbantásokról csak elvétve érkezett hír, a menekülteken kívül semmi nyoma nem volt annak, hogy a szomszédban borzalmas polgárháború zajlik. Aztán 2015-ben, egy júliusi hétfő reggelen minden megváltozott. Épp a munkahelyemen voltam a Magyar Kulturális Intézetben, amikor megszólalt a telefon.

– Macar Kültür Merkezi – szóltam bele törökül.
– Beszél magyarul? – kérdezték a másik oldalon.
– Igen, persze, mondja csak.
– A Magyar Televíziótól keresem, és azt szeretném kérdezni, tud-e valamit a robbantásról.
– Milyen robbantásról? – kérdeztem zavarodottan.
– Vidéken, Suruçban.

A Suruç név hallatán a kezem remegni kezdett. Pár hete egy kurd csoporttársam mesélte, hogy egy csapat fiatal a nyáron átmegy Szíriába, a határ török oldalán fekvő Suruçból a szemben lévő szíriai Kobanî városába, amelyet nyolc kemény hónapig ostromolt a Daish, vagyis az Iszlám Állam. Már az Egyesült Államok is lemondott a kurd településről, amikor védői az utolsó pillanatban valahogy összeszedték erejüket és sikeresen megtartották a várost, amelyet azóta a Közel-Kelet Sztálingrádjának hívnak. A nyolc hónapnyi kemény ostrom után persze nem maradt sok belőle, így csoporttársam és barátai hónapokon keresztül adományokat gyűjtöttek, hogy azokból majd felújíttassák a város iskoláját, óvodáját, fákat ültessenek, és amennyire csak lehet, eltüntessék a kegyetlen ostrom nyomait.

– Kik voltak? – kérdeztem a tévést, bár rettegtem a választól.

– Iszlamisták.

– Kapcsolok valaki mást – mondtam, miközben kezem remegett, reménykedtem, hogy csak félreértettem valamit.

De nem. Valóban a Daish egyik öngyilkos merénylője robbantotta fel magát, pont azon fiatalok között, akikkel a barátom is menni akart. A támadásban 34-en haltak meg, mind korombeliek, két lány ráadásul az én egyetememről. Csoporttársam, aki szintén csatlakozni szeretett volna, sőt engem is sokat győzködött, csak egy lekésett távolsági busz miatt nem volt ott.

A szerző felvétele

A téboly aznap kezdődött. Estére az ország kurdok által lakott nagyobb városaiban összecsapások kezdődtek. A kormány bejelentette, hogy ezt nem hagyják annyiban. A török légierő Szíriában és Irakban légitámadásokba kezdett – iszlamista és kurd állások ellen egyaránt. Ezzel véget ért az évek óta érvényben lévő kurd–török fegyverszünet. A kurdok és az iszlamisták Törökországban egyaránt támadtak. A legvéresebb merényletet egy ankarai kurd tüntetésen hajtották végre a Daish emberei, több mint száz halálos áldozatot szedve.

2016 januárjának közepén a Kék mecsetnél történt támadásban tizenegy turista vesztette életét, ezek után egyre kevesebben jöttek Törökországba. Márciusban ismét hasonló céllal robbantotta fel magát a Daish egyik tagja a mindig tömött Istiklal sugárúton, itt is külföldiek haltak meg.

Azon a sétálóutcán én is majdnem mindennap végigmegyek. Pár napig, a merénylet után kerültem a zsúfolt helyeket, reggel egy órával korábban keltem és gyalog mentem az egyetemre. A robbanás után a környező házak falaiból nem mindenhonnan tüntették el a repeszek nyomait, akárhányszor arra járok, megakad a szemem rajtuk. A biztonsági ellenőrzések megszigorodtak, a metróállomásokon fémdetektoros kapuk jelentek meg, az egyetemen belépéskor mindenkit megmotoztak, még a kollégiumban is átnézték a táskákat a bejáratnál. Az utcákon egyre több lett a rendőr, tőlem egyre többen kérdezgették, nem akarok-e hazamenni. Aztán jött az újabb merénylet egy rendőrségi kisbusz ellen, az egyetem mellett, ismét olyan helyen, ahol naponta megfordulok. Egy szélsőséges kurd terrorszervezet, a TAK vállalta magára, karunk egyik munkatársa is az áldozatok között volt. Este felhívott egy jó barátom, és aggódva mesélte, nem megy ki a fejéből, hogy amikor legutóbb meglátogatott, hány olyan rendőrségi kisbusz mellett mentünk el, mint amit most felrobbantottak.

Pár hónapig aztán semmi komolyabb. Egy török barátom mondta, hogy ez nem jelent jót, csak annyit, valami nagy dologra készülnek. Egy hétre rá megtámadták a repteret, 45 halálos áldozat. Lassan hozzá kellett szoknunk a megszigorodott biztonsági ellenőrzésekhez, ahhoz, hogy a forgalmas helyeket jobb elkerülni, és támadás akármikor, akárhol lehet.

Közben vidéken is megszaporodtak a támadások, hol harminc, hol negyven, hol még annál is több áldozattal. Aztán jött a puccs, és utána egy ideig csend. Majd újabb támadások, kurdok és iszlamisták egyaránt. Néhány hete olyan közel voltam egyhez, hogy magam is hallottam, sőt az üvegek a szobámban beleremegtek a detonációba. Megint olyan helyen, ahol naponta járok, a Beşiktaş stadionnál. Újabb sebhely a város testén.

A támadásokban van valami furcsa ellentmondás. Miután megtörténnek, kicsit megnyugszunk, hogy túléltük, nem voltunk ott, és most egy darabig nyugalom lesz. Aztán ahogy az idő telik, úgy kezdünk aggódni, mikor jön a következő. Minél hosszabb idő telik el, annál rosszabb, annál jobban félünk, hogy a támadás valószínűleg nagy lesz, ha ennyi idő telt el. Aztán ha megtörténik, már csak azért aggódunk, nehogy ismerős is legyen az áldozatok között. Majd minden kezdődik elölről. Eleinte a támadások után bevezetett szigorított biztonsági intézkedések csak ideiglenesek voltak, egy-két héttel később minden visszaállt a régi üzemmódba. Mostanra viszont az utcákon lévő rendőrségi posztok, a fémdetektoros kapuk a helyükön maradtak, mert lassan mindenki rájött, hogy nem elszigetelt esetekről van szó.

És eljött a szilveszter éjjel. Mint mindenki, én is reménykedtem, hogy az új év békésebb lesz. Az estét a tengerparthoz közel egy vízipipázóban töltöttük. A belvárosban hatalmas készültség volt, 17 ezer rendőrt vezényeltek az utcákra, az egész városrészt lezárták kordonokkal, csak megadott pontokon lehetett átjutni, motozás és csomagellenőrzés után. A hátsó utcák mindegyikét munkagépekkel zárták le a berlini eseményekből okulva, méterenként álltak a fegyveresek.

Jártam már nem egy, Törökországnál veszélyesebb országban, de ekkora készültséget még Irakban vagy Libanonban sem láttam. Valahol megnyugtató is volt, hiszen úgy tűnt, képtelenség lenne bármit is csinálni. Éjfél előtt társaságunk egyik fele elindult Ortaköybe megnézni a tűzijátékot, én maradtam. Hajnali három körül értem haza, akkor tudtam meg, hogy éppen Ortaköyben történt támadás, sok a halott, köztük külföldiek is. A barátaimat szerencsére nem érte baj. Új év, régi problémák, a téboly csak nem akar véget érni. Egy török barátom hívott fel, hogy jól vagyok-e. Hosszasan beszélgettünk, majd jött a lassan menetrendszerű kérdés, még mindig itt akarok-e maradni. Vacillálok. Nekem könnyű ugyan, akármikor hazamehetek, de van itt nyolcvanmillió török és hárommillió szíriai, ők mégis hova mehetnének?

Másnap a hírekben bemutattak két plakátot. A Daish készítette őket, az egyiken a híd látható, amelynél a szilveszteri támadás történt, mellette fegyveres és egy arab szöveg, amely harcra buzdít. Az igazán félelmetes azonban a második. Azon szintén fegyveres áll, csak épp az egyetem épülete mellett, ott, ahol majdnem mindennap megfordulok. A szöveg: már itt vannak és harcolnak. Az egyetemen szóltak mindenkinek, hogy a biztonság kedvéért komoly szigorításokat fognak bevezetni. Én meg szeretném hinni, hogy ez segít.