É finita la commedia!
Még néhány hónappal ezelőtt részt vett a kulturális költségvetés megszorítása elleni tüntetéseken. Kedden este azonban úgy döntött: nem várja meg a halál érkeztét, elébe megy. Mario Monicelli az olasz filmkomédia legnagyobb mestere 95 évesen véget vetett életének. A római San Giovanni kórház erkélyéről zuhant a mélybe, az örökkévalóságba.
Monicelli neve összeforrt a „commedia all’italianával”. Nála jobban senki sem tudta szeretetteli öniróniával, ha kellett, szarkasztikus humorral bemutatni ezt a népet. Kacagtatott, de humora mindig mélységesen emberi maradt, számos filmjében éppen az embertelenséggel szemben.
Az 1915-ben Viareggióban született Mario Monicelli filmes pályája több mint 70 évet ölelt át: első rövidfilmjét 1932-ben készítette a neves könyvkiadóval, Alberto Mondadorival. 1935-ben A Pál utcai fiúk első külföldi filmváltozatával lépett be a nagyfilmesek családjába. Harcolt Afrikában a II. világháborúban, majd 1943-tól részt vett az olasz ellenállásban. Ott volt a neorealizmus születésénél, és ő teremtette meg a filmvászon számára Totó csetlő-botló, ugyanakkor minden hájjal megkent figuráját. 1958-ban készült el máig legmulatságosabb filmjeinek egyike, Az ismeretlen ismerősök (I soliti ignoti), Totó, Vittorio Gassman és Marcello Mastroianni főszereplésével: a pitiáner bankrablók története egyszerűen megunhatatlan. Egy évvel később ismét Gassmannal és Alberto Sordival forgatta A nagy háborút, két életművész olasz katona első világháborús viszontagságairól. Meggyűlt a baja az olasz cenzúrával, de megkapta a Velencei Fesztivál Arany Oroszlán díját. Sokak számára Monicelli egyenlő az 1966-os Brancaleone ármádiája című fergeteges „középkori kalandfimjével”, (a címszerep Gassman pályafutásában is mérföldkő volt), két évvel később pedig ő volt az, aki a Lány a pisztollyal című filmmel felfedezte az addig főleg életunt felsőközéposztálybeli nőket alakító Monica Vitti ellenállhatatlan humorát.
E sorok írójának egyik Monicelli-kedvence Ugo Tognazzi zseniális alakításával Az ezredeseket akarjuk (1973), amely egy képzeletbeli olaszországi fasiszta államcsíny meghiúsulásáról szól egy olyan korszakban, amikor ez a veszély egyáltalán nem volt vicc: alig három évvel korábban Valerio Borghese herceg valóban megpróbálta megdönteni az olasz demokráciát, de a puccs már az előkészítés szakaszában elvetélt. Monicelli sajátosan szarkasztikus stílusban adja tudtul, hogy népe „szerencsére” még egy tisztességes államcsínyt sem tud végrehajtani, mert abban is ugyanolyan „lezser”, mint minden másban. Már ennyire sem humoros az Egy egészen kicsi kispolgár (1977), amelyben Alberto Sordi maga tesz igazságot fia meggyilkolása után – persze ne egy Charles Bronson-féle Bosszúvágyra gondoljunk…
Mario Monicelli élete végéig dolgozott. 2006-ban, 91 évesen saját háborús élményeit vitte filmre a Sivatagi rózsában. Szerette volna túlélni a világ legidősebb aktív filmrendezőjét, a 102 éves portugál Manoel de Oliveirát. Végül azonban úgy döntött, nem hagyja, hogy rák elvégezze rajta pusztítását.
