Bécs nem esett el

Noha a közvélemény-kutatások már jóideje a több mint radikális FPÖ egyre növekvő támogatottságát jelezték, az elemzők jósolta nagy áttörés nem következett be: a Szabadságpárt ugyan öt százalékkal meghaladta legutóbbi választási plafonját, és így valamivel túllépte a harminc százalékot, mégis jóval lemaradt a szocdemek mögött, akik hetven éve kormányozzák Bécset. Most a csaknem tizenkét százalékot elért Zöldekkel együtt ismét fölényes túlsúlyban lesznek; Michael Häupl, az 1994 óta regnáló főpolgármester megőrzi pozícióját.

Ennek az eredménynek az összetevői alighanem tanulságosak lehetnek a mi számunkra is. Az egykor Jörg Haider szárnyai alatt felnövekvő Heinz-Christian Strache – aki egyébként sokkal inkább tekinthető neonácinak, mint elhunyt mentora – még jóval a legújabb keletű krízis előtt meglátta a menekültellenes érzelmek felszításában rejlő lehetőségeket, és nem tévedett: a felgyorsult migráció az utóbbi időben mindinkább az ő malmára hajtotta a vizet. Strache arra számított, hogy a szocdemek hagyományos táborából és a mind erőtlenebb Néppárt konzervatívjai közül is sokakat megnyerhet magának, sőt az eddig otthon maradó szavazók egy része is aktivizálható azzal a „menekültbarát” városvezetéssel szemben, amelynek meghatározó alakjai, Häupl főpolgármesterrel az élen, hasonlóképp beszélnek, mint Angela Merkel. Mert Bécs ugyan továbbra is fejlődő, virágzó világváros, még mindig erős szociális rendszerrel, de az utóbbi évek során azért visszavettek a jóléti kiadásokból és csökkentek a különféle rászorultsági juttatások – viszont növekedett a bevándorlók száma.

Ezek a tendenciák mindenütt a világon kiváltják a helybéliek egyes csoportjainak félelmeit. Egész Európában felerősödött az idegenek elutasítása; s bár minden jel arra vall, hogy az általuk végzett, jobbára fizikai vagy éppen szakmunkákat az osztrákok éppúgy nem vállalják, mint például az angolok, attól még a szélsőséges pártok Nagy-Britanniában és Ausztriában is sikerrel gerjesztik a xenofób indulatokat.

Közvetlenül a vasárnapi választás előtt Bécsben már azt mutatták az előrejelzések, hogy a baloldal alól kicsúszik a talaj, a Zöldek sem állnak valami jól – Strache pedig begyűjti majd a menekültektől megrettent bécsi polgárok szavazatait. Ehhez képest azonban urnazárás után a feldolgozás mértékének függvényében fokozatosan nyílt az olló a két domináns erő között, és estére már jócskán elhúztak a „vörösök”. Nem utolsósorban annak köszönhetően, hogy a Zöldektől relatíve sokan átszavaztak rájuk – feltehetően azért, mert úgy vélték, a győzelem érdekében meg kell őket támogatniuk. De még a néppártiak közül is szép számmal döntöttek így, és ezzel valóban nagy segítséget nyújtottak az SPÖ-nek, mert a felmérések szerint ugyanakkor épp tőlük pártoltak át legtöbben a szélsőségesekhez.

Vagyis kimutatható, hogy a szociáldemokratákat végtére is a zöld és a konzervatív szavazók mentették meg a bukástól. És volt még egy nem elhanyagolható fejlemény: váratlanul épphogy átlépte a küszöböt a liberálisok pártja, a NEOS. Ami arra vall, hogy Strache fenyegető előretörése mozgósította az eladdig passzív, mondhatni látens liberálisokat, akikkel az elemzők már nem is számoltak. Nem kétséges tehát, hogy Bécsben spontán kialakult egy baloldali–konzervatív–zöld–liberális tömb a szélsőjobb agressziójával szemben – mégpedig nem csupán érzelmi, hanem legalább annyira értelmi alapon is. És ez még azt a hatszázalékos tartalékot is magában rejtette, amivel szükség esetén a NEOS akár beléphetett volna a Strachét távol tartó koalícióba.

A dolog lényege tehát úgy írható le, hogy bár a Szabadságpárt a papírformának megfelelően kihasználhatta a menekültválság által kiélezett politikai helyzetet – annál is inkább, mert némelyek szerint harmincszázaléknyi olykor-olykor előbújó neonáci mindig akad Ausztriában –, az osztrák mainstream ennek ellenére megőrizte a józanságát. Ez a képessége pedig elsősorban abból fakad, hogy a meghatározó, véleményformáló szerepben azt a polgárságot látjuk, amely megtanulta becsülni a világháború után Európában létrejött alkotmányos demokráciák bevett normáit. Másrészt a politikai osztály – nem utolsósorban az immár legendás Kreisky kancellár nyomdokain – kitermelt magából egy minden időnkénti jellegtelenségével együtt is értékorientált vezetői garnitúrát. Az egymást követő jobb-rosszabb kormányok abban kimondatlanul is egyetértettek, hogy Ausztria csakugyan polgári erényeket vall magáénak, óvja a liberális demokráciát és a jogállamot, beleértve természetesen úgy az emberi jogokat, mint a szociális biztonságot. És ha az osztrákok meg akarták érteni, hogy mindez egyszersmind a gazdasági fellendülés záloga is, akkor elég volt Németországra tekinteniük.

Ezért nem meglepő, hogy Bécs és Berlin szószólói most ugyanúgy gondolkodnak és beszélnek a migráció kezeléséről, mint Angela Merkel. Eszükbe sem jut hecckampányokat vezényelni a menekültek ellen, nem kriminalizálják őket és nem riogatják az általuk terjesztett állítólagos járványokkal a közvéleményt. Nem hazudoznak napestig arról, hogy a tömegesen érkező emberek nyolcvan százaléka nem jogosult menedékre, mert valójában „gazdasági bevándorló” – hiszen valamennyi vizsgálat azt mutatja, hogy az arány éppen fordított. Magyarán szólva: az osztrák és a német hivatalosság nem hergeli a polgárokat, hanem épp ellenkezőleg, emlékezteti őket az állam alkotmányban is rögzített humanitárius kötelezettségeire. Bécs főpolgármesterének valamennyi médiaszereplése arról szól, hogy az emberség mindennél előbbre való; legutóbb épp azt fejtegette egy interjúban, mennyire fontos feladat jut az oktatásnak annak alakításában, hogy miként viszonyulnak majd a felnövekvő generációk az üldözött emberekhez. Ennek a politikai mentalitásnak döntő hatása van a közgondolkodásra.

Csakúgy, mint az ellenkezőjének. Választás kérdése, hogy egy kormányzat, egy kurzus, egy hatalmi elit milyen szellemű, erkölcsű, intellektusú állampolgárokra számít; miféle ösztönöket, reflexeket, válaszokat akar kiváltani belőlük. Mivel a Nemzeti Együttműködés Rendszerének kiagyalói nélkülözik az európai eszményeket, tökéletesen ideológiamentesek, és egyedül a politika hatalmi praktikumának kötelezték el magukat, ezért korlátlan anyagi eszközeikkel olyan propagandát folytatnak, amely bármiféle emberi nyomorúságra érzéketlen egyedeket próbál kreálni. Úgy döntöttek, hogy ebben a nagy egyén- és társadalomalakító munkában bizonyos kiválasztott emberi tulajdonságok kibontakoztatását támogatják: az irigységet, az önzést, a gyűlölködést, a képmutatást és a szervilizmust. És ha majd a minderre kondicionált alattvalók kellő számban elszaporodnak, akkor automatikusan eltűnnek a liberális demokráciának még a maradványai is; a tisztségviselői ethosz és az állampolgári autoritás az intézményi függetlenséggel együtt nyomtalanul odavész.

A menekültválság kapcsán végzett szisztematikus ellenségkeresés, a „betolakodókkal” szemben vívott nemzetvédelmi küzdelem – mint látjuk – a lehető legjobb katalizátora egy jól használható magyar embertípus tömeges kitenyésztésének.