Vásárhelyi Mária: Választási bojkottra fel!
Vajon leülnénk-e kártyázni egy partiba, ahol már a játék elején mindenki tudja, hogy az egyik partner cinkelt lapokkal játszik? Részt vennénk-e olyan futóversenyen, ahol csapatunk tagjainak lábaira öt-öt kilós súlyok vannak erősítve, a többiek viszont szabadon futhatnak? Beszállnánk-e olyan versenybe, ahol még el sem kezdődött a versengés, de már győztest hirdettek? Versengenénk-e a győzelemért olyan körülmények között, amikor ellenfelünk még a célegyenesben is változtathatja a verseny feltételeit?
Józan megfontolások alapján nemcsak azért nem szállunk be ilyen feltételek mellett a versengésbe, mert eleve esélytelenül indulnánk, hanem azért sem, mert ez éppen azt öli ki a versengésből – az egyenlő esélyeket, a tisztaságot és a győzzön a jobb szellemét –, amiért egyáltalán érdemes részt venni bármilyen versenyben. Részvételünkkel valójában a csalást legitimálnánk.
A Fidesz által törvénybe foglalt, majd az elmúlt évek során éppen aktuális politikai érdekeinek megfelelően toldozott-foldozott választási rendszert finoman fogalmazva úgy szokták jellemezni, hogy a kormánypártok felé lejt a pálya. Csakhogy a cizellált megfogalmazás éppen a rendszer lényegét rejti el.
Nem egyszerűen arról van szó, hogy a kormánypártok bizonyos, elsősorban technikai körülmények miatt nagyobb eséllyel indulnak a választásokon, mint ellenfeleik, hanem arról, hogy gyakorlatilag nincs esélye az ellenzéknek a választási győzelemre.
Magyarországon 2011 óta olyan választási rendszer van érvényben, amely a szabad választások minden fontos elemét nélkülözi.
Az óvatos EBESZ-megfigyelőkkel szemben legalább mi mondjuk ki bátran, hogy nálunk nem egyszerűen nem fairek a választási feltételek, hanem nincsenek meg a törvényi garanciái a szabad, egyenlő és igazságos választásoknak.
Ha elfogadjuk az állítást, hogy a szabad választások egyik legfontosabb kritériuma, hogy plurális médiaviszonyok között a választónak lehetősége van hozzájutni mindazokhoz az információkhoz, amelyek alapján megalapozott és felelős döntést tud hozni, a választási versenyben részt vevő pártoknak pedig egyenlő esélyük van arra, hogy üzeneteiket eljuttassák a polgárokhoz, akkor a kormánypártok mára kialakult tájékoztatási monopóliuma önmagában irreálissá teszi, hogy szabad választásokról beszélhessünk.
Nem érvényesül a szabad választások azon kritériuma sem, amely a választópolgárok szavazáshoz való hozzáférésének egyenlőségét garantálná. Addig ugyanis, amíg a határon túl élő magyar állampolgárok egyik, a kormánynak kedvesebbik része szavazhat levélben, míg másik részük, a külföldön munkát vállaló magyar állampolgárok, akik feltételezhetően inkább az ellenzéki tábor szavazatait gyarapítanák, nem kapják meg ugyanezt a lehetőséget, nem beszélhetünk egyenlő választójogról.
Nem tejesül a választások tisztasága és törvényessége felett őrködő intézmények elfogulatlanságának, politikai függetlenségének követelménye sem. Az elmúlt hét évben, amióta a Fidesz kétharmados többséggel megválasztotta a Nemzeti Választási Bizottság állandó tagjait, alig született olyan döntés, amely ne a kormánypártok érdekeit szolgálta volna, megakadályozva a legtöbb ellenzéki vagy állampolgári kezdeményezést. A bizottság tagjai még akkor is a kormány mellé álltak, amikor fizikai erőszakkal akadályoztak meg egy ellenzéki képviselőt abban, hogy elsőként adja be népszavazási kérelmét. S ha a látszat kedvéért mégis átcsusszant egy-egy népszavazási kérdés a grémiumon, akkor nyilvánvaló volt, hogy ez azért történhetett így, mert arra számítottak, hogy a népszavazás kiírásához nem fog összegyűlni a szükséges mennyiségű aláírás. Az olimpia esetében persze nem jött be ez a számítás.
Mindezekhez képest azokról a törvényi „ügyeskedésekről”, amelyek az ellenzéki összefogás megakadályozása érdekében egyfordulóssá tették a rendszert, mértani pontossággal úgy rajzolták meg a választási körzeteket, hogy azok bármilyen észszerűtlenség vagy aránytalanság árán is a kormánypártoknak kedvezzenek, és egy perverz mandátumelosztási rendszert eredményezzenek, még azt is mondhatjuk, hogy politikai fordulat esetén ezek akár az ellenzéknek is kedvezhetnek.
A helyzet azonban összességében már ma is olyan egyenlőtlen és igazságtalan, hogy illuzórikussá teszi a szabad választások lehetőségét. Az pedig, hogy a Fidesz – az általa irányított Állami Számvevőszéket felhasználva – a véghajrában, négy hónappal a választások előtt adminisztratív úton próbálja megakadályozni legnagyobb riválisa, a Jobbik indulását, egyértelművé teszi, hogy a kormánypártok, ha vesztésre állnak, akár egy héttel a választások előtt is képesek lesznek átírni a szabályokat. S hogy ehhez már kétharmados többségre sincs szükségük, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, ahogyan egy feles törvénybe bújtatva megakadályozták, hogy a többi párt óriásplakátokon népszerűsíthesse magát.
Magyarországon az elmúlt hét évben a Fidesz kormány felszámolta a demokratikus, szabad választások jogi kereteit. Az ellenzéknek nincs hova hátrálnia.
A bojkott nehéz és kétélű fegyver, kiváltképp, ha nem áll mögötte elegendő politikai erő. Sikeres megszervezése talán komolyabb erőfeszítést igényel, mint egy választási kampány lebonyolítása. Egy egyenlőtlen, igazságtalan, csaló választáson való részvétel azonban nemcsak esélytelen, értelmetlen és kontraproduktív, hanem a demokráciához és a szabad választásokhoz kötődő értékek elárulása is.
