Vásárhelyi Mária: Szegények fosztogatói
Kétségbeesett levelet kaptam a minap egy régi ismerősömtől, a gilvánfai Nyitott Ház alapítvány vezetőjétől. Arról tájékoztatott, hogy a településükön nyolc éve sikeresen működő tanoda léte veszélybe került, mivel néhány napja „örömmel értesítették” a település vezetőjét, hogy az önerőből létrehozott intézmény a jövőben nem kap európai uniós támogatást, ami egyet jelent a tanoda halálos ítéletével.
A valaha szebb napokat látott ormánsági Gilvánfa Magyarország egyik legszegényebb települése, két család kivételével romák lakják, összesen 412-en. A faluban nincs iskola, régen bezárt a bolt, a kocsma és az iskola is, a gyerekek távolsági busszal járnak a közeli településre tanulni. És persze nincsen munka sem. Az omladozó falú viskók egy része már üres, aki tehette, elmenekült innen, a többnyire egyetlen lakóhelyiségből álló házak fala penészes, a folyóvíz és csatorna ismeretlen errefelé, és gyakran a villanyt is kikapcsolják a házakban.
Forrás: folyoiratok.ofi.hu
Ebben a reménytelen sorsú faluban hozta létre nyolc évvel ezelőtt néhány megszállott pedagógus a Tanodát. A Tanoda olyan felzárkóztató oktatási intézmény, amely az iskolai foglalkozás után segít a hátrányos helyzetű, tanulási problémákkal küszködő gyerekeknek abban, hogy bírják az iramot, elkészítsék a házi feladatokat, megkérdezzék, amit nem értenek, segítséget és odafigyelést kapjanak. Az intézmény létrehozóinak az volt a céljuk, hogy esélyt teremtsenek a mélyszegénységben élő esélyteleneknek, segítsenek nekik abban, hogy elvégezzék az elemi iskolát, és akikben megvan az ehhez szükséges képesség és ambíció, érettségit is szerezzenek, s ha nem is kaput, de legalább rést nyissanak a nyomor és a normális világ között. A pedagógusok éjt nappallá téve küszködnek a körülményekkel a vizes falú, gyakran fűtetlen tantermekben, a gyakran üres gyomorral, éhesen érkező gyerekekkel, akikkel azt is nehéz volt megértetni, hogy egyáltalán mire jó a tanulás, és akiknek nemcsak a tudást próbálják a fejükbe verni, hanem odafigyelést, szeretet is adnak nekik. A cél elérésében segített az önkormányzat is; tanszereket, tollat, ceruzát adtak ingyen a gyerekeknek, szociális támogatást pedig csak az a család kaphat, amelyik rendesen járatja iskolába gyermekeit. És az eredmények nem is maradtak el. Egyre többen fejezik be az általános iskolát, két gilvánfai lakosnak pedig már érettségije is van. A faluból elszármazott, Hollandiában dolgozó Orsós György esztergályos híre pedig már bejárta az Ormánságot. Mindeközben a lehetetlent nem ismerő pedagógusok felnőttképzést is indítottak a Tanoda falai között, huszonkét roma asszony próbálja befejezni gyerekfejjel abbahagyott elemi iskolai tanulmányait. Gilvánfán még a közmunkaprogram is jól működik. A vályogvető mintaprogramban a falu végén már tizenkét csinos kis házat építettek fel a közmunkások – saját maguknak.
Ezt, az emberi élet lehetőségével kecsegtető halvány reménysugarat oltotta ki egyetlen pillanat alatt a minisztériumtól kapott levél, amelyben örömmel értesítették a Tanoda működtetőit, hogy a jövőben ne számítsanak az állam támogatására. Mert bár uniós pénzekből korábban soha nem látott összeget, ötmilliárd forintot különített el a kormány tanodák fenntartására és fejlesztésére, ebből azonban gyakorlatilag egyetlen, évek óta jól működő ilyen intézmény sem kapott. A hatalmas támogatási összeg kedvezményezettjeinek döntő többsége most alakult, semmiféle szakmai tapasztalattal nem rendelkező, hatalomközeli alapítvány és egyházi intézmény lett. A mélyszegénységben élő, halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek felzárkóztatására szánt uniós pénzeket ugyanúgy osztották el, mint a trafikokat. Sok-sok éve sikeresen működő intézmények nem kaptak támogatást, újonnan alakult, haveri vállalkozások viszont egész tanodahálózatot alakíthatnak az uniós pénzből.
Gilvánfának rossz híre van a környéken, volt olyan hónap, hogy a faluban működő kicsi boltba hússzor is betörtek. Mert nem volt otthon kenyér, tej, mert éhesen sírtak a gyerekek. És akit lopáson kapnak, azt előállítják, bekasztlizzák.
De vajon milyen híre lehet és milyen jövő várhat arra az országra, ahol, mint a „vérszagra gyűlő éji vad”, úgy vetik rá a tűzhöz közel ülő politikusok magukat minden forintra, amelyhez ők vagy haverjaik hozzájuthatnak? Ahol nem számít, hogy a pénzt mélyszegénységben élő, nyomorgó, kilátástalan helyzetben élő gyerekek, halmozottan hátrányos helyzetű családok, fogyatékkal élő, munkaképességüket elvesztett felnőttek, rászorulók vagy betegek elől zabrálják el. Ahol csak a szegényeknek nem szabad lopni. És ahol mindezt némán tűrik az emberek.
