Tóth Ákos: A gazda és a cseléd
Május elsejétől a Belügyminisztériumhoz kerül a társadalmi felzárkózásért felelős helyettes államtitkárság. Ezzel egyidejűleg Balog Zoltán romaügyi miniszterelnöki biztos megbízatása megszűnik, helyette Vecsei Miklós, a Máltai Szeretetszolgálat alelnöke veszi át a területet kormánybiztosként, de a közvetlen irányítás a miniszterelnöké marad.
E tömör hír nagy horderejű bejelentés. Beismerése annak, hogy mindaz, ami az elmúlt kilenc évben, Orbán Viktor kormányzása alatt történt ezen a szakterületen, kudarc. Megbukott az az elképzelés, hogy a feladatkör egy, az egészségügytől kezdve az oktatásig bezárólag számos területet egybeolvasztó gigaminisztérium alá tartozzon, megbukott az a Balog Zoltán nevével fémjelzett koncepció, amely kizárólag az „elmúltnyolcév” tagadására épült, és sutba dobott minden, a társadalmi integrációt elősegítő korábbi lépést. Megbukott az az elképzelés, amely kizárólag a középosztály elvárásaira épült, és a szegény gyerekeket az állami iskolarendszerbe terelte, miközben a módosabbakat az egyházi, alapítványi intézmények felé. Megbukott a Balog Zoltán által sulykolt szeretetteli integráció gondolata, elég csak az ennek példájaként elhíresült, a nyíregyházi Huszár telepen lévő iskolában tanulók rettenetes eredményeit felidézni. Eleve bukásra volt ítélve attól, hogy a tankötelezettség korhatárát 16 évre csökkentették. A legszomorúbb, hogy mindezt tudni lehetett, minden valamire való szakember jó előre megmondta, mi lesz a vége.
Íme, a kudarc képlete: a szegény gyerekek az állami iskolarendszerből félanalfabétán kerülnek ki, közmunkára mennek, és nagy valószínűséggel abban is élik majd le az életüket. S miközben minél nagyobb a szegénység, annál magasabb a gyerekszám, a nyomor újraszüli önmagát. És míg a képzetlen tömegek a közmunkások sorát gyarapítják, addig az országban munkaerőhiány van. A nagy terv totális bukása cáfolhatatlan.
A kérdés az, hogy ebből a tényből ki milyen következtetést von le. Eljut-e a miniszterelnök odáig, hogy a rendszer tragikus és elhibázott lépések sorozatának következményeként nem működik, vagy inkább úgy gondolja, hogy a rendszer igenis működőképes, de jobb irányításra volna szükség ahhoz, hogy ez igazolódhasson?
Nos, senki nem láthat Orbán Viktor fejébe, mindenesetre tény, hogy mindaz, ami történt, az ő ideáját célozta, Balog csak a végrehajtó volt. Nehéz feltételezni, hogy a miniszterelnök belátná önmaga kudarcát, sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy a végrehajtásban talál hibát. Ez pedig oka lehet annak, hogy a terület a jövőben a legmegbízhatóbb és legprofesszionálisabb végrehajtó, Pintér Sándor alá kerüljön. Annak idején Orbán azt mondta a közmunkaprogramra utalva, hogy mindannyian Pintér kezében vagyunk, s azóta bebizonyosodott, hogy a kormányfő jó kezekbe helyezte sorsát. A közmunkaprogram szörnyű ugyan, de működik. Az abban részt vevők hálásak, négyévente leszavaztathatók a Fideszre. Ez a siker orbáni mércéje. A Pintérben való feltétlen bizalom jele az is, hogy bár időről időre fölröppennek hírek arról, hogy távozik a tárca éléről, azóta is stabilan a helyén van, és ez valószínűleg mindaddig így is marad, amíg ő ezt így akarja. Ha mindez valóban úgy van, ahogy feltételezzük, Pintér és Vecsei kettőse lesz a felelőse a jövőben annak, hogy amit a kormányfő megálmodott, az működőképes legyen. Ami Vecseit illeti, számos programot nagy sikerrel valósított meg, jó szakember, ismeri a szegénységből adódó gondokat, tudja, mi a dolga. Vagyis ezen a két emberen semmiképpen nem múlhat a siker.
Kérdés persze, mi számít ezek után sikernek. Felmerülhetnek bizonyos aggályok, például mindjárt a terület besorolása okán is, ami azt sugallhatja, hogy, durva megközelítéssel, a kormány a cigányság problémáját belügyi, vagyis hatósági kérdésként kezeli. Ez – és elég csak a cigánytelepeken a biciklik lámpahiánya miatt büntetést osztogató rendőrökre gondolnunk – nagyon nagy baj volna. Érdemesebb azonban hitelt adni a belügyminiszternek, aki minapi beszédében arra utalt, hogy az önkormányzatokat felügyelő tárcaként szeretné összehangolni a közigazgatási és a felzárkóztatásból adódó feladatokat. Szerinte ugyanis eddig az ország egész területén egyszerre akartak eredményeket elérni, a sok terv azonban szétforgácsolódott, és nem jutott el a célzott társadalmi rétegekhez. Megfelelően kell fókuszálni, mondta, ezért a feladatokat a roma szervezetek bevonásával koncentráltan szeretnék végrehajtani. Beszédéből az ugyan nem derült ki, hogy mely programokat akartak az ország egész területén végrehajtani, de a szétforgácsolódás és az a tény, hogy az érintettekhez nem jutott el a támogatás, magyarra fordítva azt jelenti, hogy ezeket a pénzeket is szétlopták, és ehhez elég csak Voldemort nagyúr vagy a dinnyés fideszes képviselő, Simonka György alakját felidéznünk. Ha Pintér bevonása csak azt jelenti, hogy a jövőben nem tűnnek el kézen-közön, fideszes helyi nagyurak zsebében a felzárkóztatásra szánt pénzek, az már önmagban is jelentős lépés lenne, de nagyon legyünk jóindulatúak, talán ennél többről is szó lehet.
Méghozzá arról, hogy a szegény emberek, köztük kiemelten a cigányság tekintélyes része, valóban ki vannak szolgáltatva a helyi önkormányzatok kényének-kedvének. A polgármester zavartalanul uralkodhat felettük, hálásaknak kell lenniük a legkisebb jóért, már-már azért is, ha nem vágják le a kezüket telente tűzifalopásért. Egy-egy adománycsomagért még kezet is csókolnak, viccesebb vezetők, mint a Pócs János nevű például, olykor kazánba dugják őket, és alájuk gyújtanak. Ugyanezek a polgármesterek voltak azok, akik annak idején keresztbefeküdtek, és megakadályoztak minden, a társadalmi felzárkóztatást célzó intézkedést, és nem azért, mert azokat baloldali-liberális kormányok hozták, hanem mert kedvükre való a mások kiszolgáltatottsága, a gazda-cseléd viszony, a földesúrhatnékomság, a lenéző pökhendiség, a kényúri kényelem. Pintér, ha akarná, hadat üzenhetne ennek a mentalitásnak, neki még a tehetsége és talán az ereje is meglenne ehhez. Legfeljebb a végén ő is elbukna, de legalább értelmesen.
