Mátyás Győző: A tanulás ára

A mindent elborító, katatón brüsszelezés, sorosozás, migránsozás közepette azért történnek figyelemre méltó dolgok is mifelénk a honban. Mint például a felsőoktatás gyökeres átalakítása, pontosabban az erre vonatkozó terv meglebegtetése a nyilvánosságban.

Először csak a Corvinus egyetemmel kapcsolatban derült ki, hogy alapítványi formában, közhasznú felsőoktatási intézményként működik majd 2019-től. A tandíj húzós lesz, s a fizetős hallgatók aránya radikálisan nőni fog. Aztán az innovációs miniszter mindehhez sokat sejtetően hozzátette, hogy „az egész felsőoktatásra szükséges a Corvinus-modell kiterjesztése”.

Amitől elég sokan a szívükhöz kaptak, noha ez egyáltalán nem ostoba ötlet, de azért van vele pár alapvető gond.

Először is az, hogy nagyjából és egészében tagadja mindazt, amit ebben, a kormányzás „ideáját” tekintve alapvető kérdésben a Fidesz mindeddig képviselt. Merthogy mindig azzal kábították a közt, hogy a Fidesz a tandíjmentesség és az ingyenes egészségügy pártján áll. Erre hivatkozva verték keresztül a demokrácia történetének egyik legálságosabb kezdeményezését, s az úgynevezett szociális népszavazás keretében fúrták meg az elengedhetetlen reformokat. (Háromszáz forintos vizitdíj, ó egek!)

Akkor is világos volt, hogy az egész mozgósítás legfeljebb hatalomtechnikai demonstráció a diadalmas kétharmad felé vezető úton. Amiben a felsőoktatás s a tandíj kérdése a kapóra jött ürügy.

Hogy a Fidesz környékén mennyire nem gondolták komolyan a térítésmentes felsőoktatást, az gyorsan kiderült, amikor az Orbán-kormány alaposan megvágta az állami férőhelyek számát, a fizetős oktatás felé terelve a jelentkezőket. De nem volt tandíj. A nép bölcs vezetője ugyanis a rabulisztika magasiskoláját nyújtva bizonygatta, hogy a tandíj és a diákhitel (formájában törlesztett tandíj) az, kérem, alma és körte. Példázat a szavak káprázatos rugalmasságáról.

De hát akkorra már jól ismertük az elhíresült csudás útmutatást: „… ne figyeljenek oda arra, amit mondok, egyetlen dologra figyeljenek, amit csinálok".

S amit most terveznek „csinálni”, az első látásra nem tűnik badarságnak. S még csak a szokásos kommunikációs zsongítás sem hallatszik, miszerint a drasztikus képzési költség nem tandíj volna, csak kampusz-belépti kompenzáció.

Magam úgy hiszem: nívós felsőoktatás csak úgy képzelhető el, ha jelentős hányada piaci alapon működik. Egy elengedhetetlen feltétellel: ha össze van kapcsolva egy alaposan átgondolt, világos kritériumok szerint működő, széles körre kiterjedő ösztöndíjrendszerrel. Ilyesmiről viszont még körvonalaiban sem igen hallani az új koncepció kapcsán. Enélkül pedig értelemszerűen bekövetkezik, hogy „akik szegények, azok nem fogják tudni kifizetni a tandíjat a gyermekeik számára”, ahogy azt a fizetős rendszer ellen agitálva egy bizonyos Orbán Viktor észrevételezte még 2008-ban. A piaci alapú rendszer reménytelenül elvághatja a továbbtanulás esélyét a tehetséges, de nem tehetős családból származó gyerekek elől.

Bár sokan mondják, hogy a mostani, elképesztő igazságtalanságokon, korrupción és nepotizmuson alapuló, egyre öntudatosabban refeudalizálódó rezsim már önmagában is gátja a szegényebb rétegek felemelkedésének. Amely helyzetet még tovább súlyosbíthatja a szociális ellensúlyok nélkül működő fizetős felsőoktatás. Persze lehetnek csodák, csak hát tartunk tőle, hogy egy annyira erősen központosított szisztémában, mint a NER, valamely részrendszer nem nagyon tud csak úgy függetlenedni.

És kétségeket ébreszthet az állam megrendelő szerepe is. Hiszen így a hatalom, kényére-kedvére válogathat és büntethet, azaz helyzetbe hozhat és ellehetetleníthet szakokat, intézeteket, sőt egész intézményeket is. És ez nem annyira boldogító perspektíva egy olyan korban, amikor a hatalom akkreditált egyetemi szakot tilt be erővel, szűkíti az akadémiai kutatóintézetek autonómiáját, és fogvicsorgatva akarja elűzni az ország e pillanatban legjobb egyetemét. Azért szerintem a felsőoktatási intézmények ennél kicsit felvilágosultabb megrendelőre vágynának.

Ezzel együtt igaz, hogy elvben a piaci feltételek között működő felsőoktatási rendszer kialakítása nem ördögtől való. Csak hát az ominózus feltételek megteremtése úgy zajlik nálunk, hogy hirtelen a közvagyon obskúrus alapítványokban landol, amelyek kuratóriumának tagjait az állam jelöli ki, tetszés szerint. És persze az is megtörténhet, hogy az alapítványba apportált vagyon egyszer csak elveszíti közvagyon jellegét.

Túl sok tapasztalatunk van már arról, milyen az, amikor a NER megreformál valamit.