Jolsvai András: Mondanom sem kell 29
Mondanom sem kell, engem egyáltalán nem lepett meg, hogy bölcs honatyáink – akiknek bölcsességénél csak lelkiismeretességük és ügyszeretetük, valamint népük iránti odaadása nagyobb – nagy lelkesedéssel megszavazták a taotitkosítási törvényt: jól tették, az egész úgynevezett sportfinanszírozás eleve a szürke zónára volt szabva, most legalább száraz lábbal átmehet feketébe. Felcsútra meg annyi pénz ömlik majd, hogy az összes, sztárklubokat üzemeltető olajsejk belesápad: még talán arra is elég lesz, hogy a világ leginkább kistafírozott falusi gárdája egyszer visszajusson az első osztályba. (Nem tartozik ugyan szorosan a tárgyunkhoz, de azért szépen beleillik ebbe a megunhatatlan szappanoperába, hogy miközben a kormánypárt gerincben oly erős képviselői a nevüket adják egy sokmilliárdos lopás eltitkolásához, az ellenzék fő ereje úgynevezett technikai hiba folytán szintén megszavazza a törvényt. Most mondják, mit lehet két gombon elhibázni? És ha valakinek véletlenül lecsúszik a keze a nemről, s átcsúszik az igenre – már az is bravúr! –, hogy teheti meg egy egész frakció? Ott senki nem gondolkodik, csak intésre cselekszik? Ezt talán most ne is kommentáljuk.)
Fotó: MTI
S persze azon sem csodálkozom, hogy a főváros rettenthetetlen főpolgármestere ismét megfenyegette önmagát, miután megtudta, hogy a kormány megint nem hajlandó kifizetni a hármas metró felújításának rá eső költségeit. Szűken számolva is egy éve csúszik a projekt (nem szűken számolva meg tíz), most ott tartunk, hogy ha nem újítják fel az állomásokat és nem lesz lift sem, arra talán elég a pénz, de persze új tender kell mindenre. (Emlékeznek a pótlóbuszok híres esetére? Ott se tűrt ellentmondást a Tarlós úr, aztán mi lett belőle?) Egyszóval egyelőre vesztésre állnak a földalatti hívei, ha így megy tovább, előbb-utóbb szétrohad az egész, aztán be lehet temetni, mint az aluljárókat. Hacsak...
Hacsak nem alakul át a hármas metró Hármas Metró Sport Klubbá. Akkor végre kaphatna az egyetlen mobilizálható adónemből, a taóból annyit, amennyi belefér (illetve amennyi a Felcsút után marad), és mehetne végre a felújítás. Nem olyan lehetetlen dolog ez az átalakulás, a valóságban már régen meg is történt: aki csúcsforgalomban utazott manapság a hármas metrón, bármelyik extrém sportot kedvére gyakorolhatta ott a meghibásodott, mozdulatlan mozgólépcsőkön szervezett hegyi futástól a kigyulladó kocsikban végrehajtott túlélőtúrán át az ajtóközeli küzdősportokig. Lehet, hogy szükség lesz bizonyos kompromisszumokra a felújítás során, például épülhetne futópálya a sínek mellé, ha elakad a szerelvény, az érvényes jeggyel rendelkezők használhatnák a rekortánt is, vagy lehetnének stadionalakú megállók, az utazóközönség lelátókon ülve várhatná a következő vonatot, s közben zenghetne-zúghatna a „Szép volt, fiúk!” Egyszóval számos lehetőség adódna a földalatti sportosítására s ezzel taósítására: azaz megmentésére.
Arról nem is beszélve, hogy az ily módon felújított kék metró igazán méltó helyszíne lehetne a budapesti olimpiának is: sőt, ha jobban belegondolunk, ez volna csak az egyetlen igazán méltó helyszín.
S amíg a felújítás tart, mindenkinek csak azt ajánlhatom, szerezzen magának egy kedves ismerőst, akinek van helikoptere, és naponta kétszer szívességből elszállítja őt Ujpesttől Kispestig.
Jó társaságban repül az idő.
