Szabaddá vált az út a végzet felé: az eltévesztett háború

Berlinben például azt gondolták: egyetlen hadjárat során, hetek alatt megnyerhető a harc, amint a porosz–osztrák (1866) vagy a porosz–francia háborúban (1870) történt. A bécsi politika óvatosabbjai is megelégedtek volna egy rövid, lokalizált, leckéztető „harmadik balkáni háborúval”. Ám ez az általános és könnyed rövidlátás, a stratégiai gondolkodás elégtelensége végül világháborúhoz vezetett, totálishoz, újhoz, sosem látotthoz. Nyomában véglegesen széthullott négy birodalom: a német, az osztrák–magyar, az orosz és a török.

A francia katonák harsány célpontként kínálkozó kék zubbonya és piros nadrágja, a tisztek mozgást korlátozó kardja még a régi csataterek divatját idézte. De ezt az állóháborút lövészárkokba beásva, négyezer méterre hordó, percenként hatszázat lövő gépfegyverekkel, tankokkal, lángszórókkal, harci repülőkkel, tengeralattjárókkal, tömegpusztító fegyvernek minősülő mérgesgáz-támadással vívták. (A technika előbbre járt, mint az ész.) A fronton a gyalogos katonák harminc kilogramm hadi terhet cipeltek: fegyvert, lőszert, felszerelést. Nem hősi, atletikus lovagi torna volt ez, de nem ám!

Isten oldalán

Noha minden hadviselő úgy érezte:
ő jogos nemzeti önvédelmet folytat a lövészárok sarában. „Ezt a harcot Isten akarja” – írta Vilmos császár. „Isten oldalán állunk” – bizonygatta a németeknek Paul Althaus. De szó szerint ugyanezt mondta szemközt az oroszoknak Raszputyin is.

A kétfelől „bekerített” Németországban attól féltek, hogy a cári sereg lerohanja a keleti porosz területeket. A franciákról feltételezték, hogy mielébb bosszút akarnak állni Elzász-Lotaringia elvesztéséért. És tartottak attól, hogy az ütőképes brit flotta még a kikötőkben megsemmisíti a császári hajóhadat. Úgy ítélték: jobb hát minél előbb ütni. London viszont egy esetleges német inváziótól rettegett. Ugyanúgy, mint majd a második világháborúban. Párizst ingerelte a közép-európai német dominancia: a franciák is hazájuk jövőjét akarták biztosítani a revánssal.

Oroszország sem csak az a közhelyes, sárba süppedt muzsikország volt már, mint korábban. Elfért, persze, a nyomor és járhatatlanság az Urálon innen és túl a hatalmas országban, ahol azonban már felbukkantak az első, modernizáló külföldi hitelek. Ezek révén a cár országa már annyi acélt termelt, mint Franciaország, annyi gépet, mint Ausztria-Magyarország, annyi papírt, mint Svédország, és kőolajtermelésben a második volt a világon (az USA mögött)!

Friedrich Meinecke, a nagy hatású történész azonban azt írta: Németországnak már csak kulturális fölénye folytán is igaza van politikailag az olyan népekkel szemben, mint a szerbek és az oroszok. (Utóbb e nagyszájúság, a kultúrfölény, a faji felsőbbrendűség emlegetése még sokszorosan visszaüt!) Friedrich von Bernhardi porosz generális már 1912-ben követelte „a németeknek a háborúhoz való jogot”. A tengeri hatalommá váló Németország gondolkodását efféle ideológiai bacilusok fertőzték: „Csak az a felsőbbrendű nép, amelyik természetes ösztönét kiviszi a tengerre, a többiek szolgák maradnak” – írta Adolf von Trotta ellentengernagy. (Még egy sületlen Adolf!)

Keleti élettér

E nézeteket is egy félreértés táplálta: a politikai darwinizmus. Hívei a természetes kiválasztódás elméletét mechanikusan alkalmazták az emberi világra, és elkezdtek felsőbbrendű és alacsonyabb rendű fajokban gondolkodni, kifejlődésüket – ugyancsak tévesen – biológiai szükségszerűségnek nyilvánítva. A jó tulajdonságok többgenerációs összegződésével – gondolták – egyre nemesebb „faj” formálódik: az úri nép, a „Herrenvolk”. Így gondolta maga Ludendorff tábornok is, a hadsereg egyik főparancsnoka, a későbbi puccsista, náci képviselő, Hitler szövetségese, majd vallásalapító és gyakorló elmebeteg, mondván: a meghódítandó keleti élettérben kell létrehozni „a németség védőfalát”, a jövőbeli germán harcosok „tenyészhelyeit”. (Lám, még egy cvikipuszi Darwinnak!)

A „modern” háború persze nemcsak a lövészárkokban zajlik, nem is csak a senki földjén, hanem bent, a városokban is, a házakban is. Amikor ’14 nyarán a kezdeti lendület közel viszi a német sereget Párizshoz, Gallieni városparancsnok előkészületeket tesz az Eiffel-torony és a Szajna-hidak felrobbantására. (Izmosodik már az az ostoba könyörtelenség, amely majd 1944–45-ben lerombolja Budapestet, Berlint.)

A militáris korlátoltság újabb félreértéseket és hamis ítéleteket szül. Az angol flotta fölényétől tartó császári hajóhad úgy próbálja nélkülözésbe szorítani, kiéheztetni, kizárni Angliát a kereskedelmi és hadi forgalomból, hogy meghirdeti a korlátlan tengeralattjáró-háborút. Deklarálják: 1917. február 1. után előzetes figyelmeztetés nélkül lőnek a tengeren mindenkire: semleges utasszállítókra, tehergőzösökre, kórházhajókra. Ezzel a könyörtelen ostobasággal sikerül magukra rántaniuk a szabad hajózás jogát valló, egyébként is Nagy-Britanniával rokonszenvező Egyesült Államoknak a hadseregét, amely ekkor ugyan még szerény méretű (kétszázezer fő), de a hadkötelezettség bevezetése után hamar négymilliósra nő, ebből kétmillió katonát át is dobnak az európai hadszíntérre.

Fogytán a lőszer

És az indokolt, óvatos mérlegeléshez hozzátartozott volna az Egyesült Államok ipari kapacitásának beszámítása. A központi hatalmak hadipotenciálja, kivérzett ipara, pangó mezőgazdasága – ezzel összevetve – igencsak szegényes volt. (Már a háború elején, 1914 októberében elfogyott a lőszer a nyugati fronton. A tüzérség mindössze négynapi tartalékkal gazdálkodhatott!) Bizony, helyes lett volna ezt a teljesítménykülönbséget is felmérni, mielőtt a vöröskeresztes zászló alatt hajózó sebesültszállítókra kilőtték torpedóikat az akarat diadalában reménykedő felsőbbrendű tengerészek. Szabaddá vált az út a végzet felé...

Ki gondolta volna?

Az első világháború, a 20. század őskatasztrófája négy év után, sok millió halottal lezárult. A németek meg is magyarázták maguknak a kudarcot: őket nem győzték le a frontokon, csupán kelet-európai szövetségeseik alacsonyabbrendűsége miatt vesztettek. Otthon meg hátba döfték a harcoló nemzetet a szocialisták, a pacifisták, a zsidók. Vagyis a németek nem voltak képesek, hajlandók túllépni a „bekerítettségtraumán” a háború után sem.

II. Vilmost meglepte a vereség: „Ki gondolta volna, hogy így fog alakulni a dolog?” – morfondírozott felelős államférfihoz méltón, mielőtt hollandiai száműzetésbe menekült a felelősségre vonás elől.

A békeszerződés aláírására Párizsban került sor 1919. június 28-án, demonstratíve az 1871-es francia kapituláció évfordulóján. Németországot Hermann Müller külügy- és Johannes Bell közlekedésügyi miniszter képviselte. Mivel nem akarták, hogy francia tintával kelljen aláírniuk az okmányt, mindketten saját töltőtollat hoztak. Mintha ez lenne most a fő!

A revánsvágyat pedig majd Hitler csiholja, éleszti, használja fel, állítja szolgálatába. A Führer, akiről a híres történészvitában azt állította az egyik professzor, hogy „felemelkedése a német történelem üzemi balesete volt”. Az „őskatasztrófa” után jött tehát a második tömeges szerencsétlenség, összeomlás, végzet. Még egy baleset, még egy félreértés, még egy stratégiai melléfogás.

Tragikus és szomorú az a század, amelyik hibából hibába lép.