Itt mindenki rosszkor született?

Korábban két cikk is megjelent az olvasói levelek között Láthatatlan nemzedék címmel.

Az egyik írója valószínűleg idősebb, ő többet hivatkozott arra, mit tett az országért, amely a hazája, miközben leélte itt élete nagy részét. A fiatalabbik levélíró leveléből számomra az derült ki, ő kevesebbet tett a hazájáért, és többet vár tőle. Pontosan tudja, mit nem ad neki Magyarország.

Szükséges, hogy életünk kellemes körülményeit a haza biztosítsa? Nekünk mikor és mitől lesz majd olyan érzésünk egyszer csak, „hogy most már elég kellemes, köszönjük szépen, Kedves Haza”?

Magamat a fiatalabbik levélíró korosztályába sorolhatom. Szinte egyidősek vagyunk. „Egyfiatalok.” Én fiatal, ő – úgy gondolom – megfáradt öregember, annyi a gondja. Csak gondja van. Mi lehet az oka, hogy ennyire nem érzi jól magát?

Már a rendszerváltás előtt is úgy fogalmaztam meg nemzedékem helyzetét: rosszkor születtünk. Esetleg rossz helyen. Vagy együtt a kettő. Pech. Akkor ki született jókor? Hiszen alig lehet olyan kort említeni, amikor valaki úgy érezhette, számára a körülmények ideálisak. És ha a világ más részeit nézzük, akkor ki születhetett jókor? És hol? Olyan hely sem sok van, csak mi innen, Magyarországról nézve könnyebben hisszük ezt.

Láttam néhány afrikai országot közelről. Akár ezer évre előre meg lehet mondani bárkiről, hogy ő ott rosszkor és rossz helyen születik. Mert semmi esélye arra, hogy a miénkhez akár csak kismértékben is hasonlóan magas életszínvonala legyen.

És akkor Kína, India, Dél-Amerika milyen helyek? Szinte az egész Föld rossz hely?

A két levélíró közül az idősebbik hozzáállását érzem a magaméhoz közelebb esőnek. A másikkal pedig kicsit sem tudok egyetérteni. Azért, mert úgy gondolom, hogy magamnak kell megteremtenem az életem megfelelő körülményeit. Engem éppolyan negatívan érintett sok dolog egész életem során, mint őket kettejüket. Ennek ellenére jól érzem magam, és a jókedvemet agyonverni sem tudja az, hogy meg kell dolgoznom mindenért. Hiszen ez természetes! Ki adja nekem az autót, a lakást, és ha minden megvan, akkor a boldogságot, az elégedettség érzését?

Amikor valakit arról hallok beszélni, hogy egy cég, egy szolgáltató vagy a hivatal rosszul végzi a dolgát, akkor számára ki a cég? Az az egyetlen ember, akivel ő kapcsolatban van. Tőle kap jó vagy rossz kiszolgálást. Számunkra Magyarországot azok az emberek is jelentik, akikkel naponta találkozunk. És tőlünk olyan, amilyen. Nekünk, magunknak.

Én még mélyen el is ítélem azt az embert, aki a munkaadójára hivatkozva nem végzi el vagy rosszul végzi a dolgát. Mert abban a pillanatban ő maga a cég számomra.

Ha csak az utcán összetalálkozom valakivel, számomra ő is jelenti Magyarországot, rajta keresztül is lesz jó vagy rossz nekem. És viszont.

Különbséget tudok tenni a rendszerváltás előtti és utáni Magyarország között. Nem az életkörülmények, a mérhető eredmények miatt, hanem alapvető elvi különbségek miatt. Lehet, hogy ehhez élnem kellett felnőttként is abban a korban. És én még nem láttam a születésem előtti rettegett ötvenes éveket: nagyon örülök, hogy ilyen szerencsés korban születtem. A végére mégiscsak kiderül, hogy nincs pech? Igen, a „pech”-érzésem lassan elmúlt. Pedig az életem nem lett könnyebb. Ezután is magamra számíthatok. De ebben nem csalódom, ez így lesz mindig.

Talán segítene a fiatal (velem egyidős) levélírón és mindenkin, aki a „láthatatlan nemzedék” tagja, de rosszul érzi magát hazájában, ha elfogadná, hogy CSAK magára számíthat! A többi a bónusz lesz, ha mégis többet kap. És akkor már annak is lehet örülni.

Meg az életnek.

Palguta József
E-mail