Egy ígéret

A szájában cigaretta, jobb kezében lapulevél. Még tiszta. Azzal integet, ahogyan lelassítunk mellette, hogy ráforduljunk az Alsószentmártonba vezető útra.

Az ország peremén élő szentmártoniak kátyúkkal teli, elöregedett bekötőútján egy asszony biciklizik. Csomagtartóján rőzsekötegek, arcán a munka fájdalmának ráncai.

Útitársammal – akinek személyében a közelebbinél is közelebbi ismerősömet tisztelhetem – már sokadjára járok itt. Egy alapítványnak dolgozik, amely arra a szent feladatra kötelezte el magát, hogy internet-hozzáférést telepítsen a mélyszegénységben élő falvak háztartásaiba.

Gizi feladata voltaképpen egy területi képviselő feladata. Polgármesteri hivatalról polgármesteri hivatalra, majd onnan házról házra jár. Elmeséli és elhiteti a lakókkal, hogy mindez értük van, és mindez igaz. Mestere ő ennek. Rámenős és gátlástalan, a szó és a lélek agresszivitástól mentes, hatékony és emberbaráti értelmében.

Lassan egy éve már annak, hogy az országot járja. Több ezer kilométert levezetett, több száz házban megfordult, beszélt, tárgyalt, veszekedett, barátkozott. Szereti a munkát, mert mozgalmas, sokoldalú és hasznos. Fárasztó is, állandóan úton kell lenni, de jól fizet, és persze fizessen is jól. Gyűlnek is a tankolást, étkezéseket, szállásokat igazoló számlák. És a telefonszámok. Gizi telefonja ugyanis a nap húsz órájában csörög.

– Szia, Gizi, Zoli vagyok.
– Zoli...
– Igen. Azért telefonálnék, mert elment a net. Nemcsak nálam, az egész faluban.
– Melyik falu? Melyik Zoli?
– Ja! Keresztes. A Szemán Zoli, tudod.
– Melyik Keresztes, melyik Szemán Zoli?
– Mező, Mezőkeresztes...
Utolsó szakaszához ért az alapítvány Szentmártonban elvégzendő munkája. Megkezdődik a telepítés, a jeladók felszerelése, a gépek beüzemelése. Más környékbeli falvakkal ellentétben itt kevesebben jelentkeztek a vártnál. A kizárólag cigányok lakta településen csak akkor hitték el, hogy az alapítvány valóban számítógépet és internetet nyújt harmincezer forint ellenében, amikor már a saját szemükkel látták.

Gizit már szinte családtagként fogadja a falu. Mindenki tudja, miről is van szó, mindenki érdeklődik, és mindenki izgul. Túl sokan fordultak meg errefelé, és túl sok mindent ígértek.

Összegyűlünk egy háznál, lakóját a falu ügyintézőnek, közvetítőnek nevezte ki. Az utcába befordulva díszkíséretet is kapunk. Kotorékebek csaholják tisztára az utat.

Hajni házában, a hófehér szekrény polcain katonás rendben sorakoznak a szeretet, a hit, az ünnep díszes emlékei: családi fotók, szentképek, keresztek, kerámia-Mária és -Jézus, üres és teli pezsgősüveg, mű- és valódi virág, aranyeső. Angyalok, kristálypoharak, feszületek, plazmatévé. És a legújabb jövevény, a számítógép.

Gyerekek és felnőttek gyűlnek köré. Egyikük azt mondja, elvégzi a speedtesztet, vajon a megígért sebességgel tölt-e majd le és fel a gép.

A másik örömében megosztja velem, miért szánta rá magát az antenna megvásárlására:
– Hogy mégis! Hogy belenézzek a világba, hogy tudjam, mi, merre, hány méter, érted!

A világ messze van, és a világ nem olyan biztonságos hely azok számára, akik itt élnek, itt házasodnak, megmaradva a természeti népeket jellemző értékek függésében.

Az internet azonban szabad ország. Az ott bóklászóknak nincsen színük. Ennek a felismerésnek az örömét látom a cseten regisztráló fiatal fiúk kutatóösztöntől ragyogó arcán. S mialatt megnyílik előttük ennek a világnak az ajtaja, én éppen azon igyekszem, hogy becsukjam azt.

Hogy megtudjam, mi, merre, hány méter. Így aztán sétára indulok, és otthagyom Gizit.

A falu lakói egyetlen ünneplő családként özönlik el az utcákat. Az óvodából hazafelé tartó gyerekek testvéri szeretettel ölelkezve lépkednek, babakocsit toló lány követi őket, a babakocsiban három gyerek. Kempingbicikliken süvítő kisiskolások kerülgetik őket, az út szélére szorítva ezzel a rőzsegyűjtésből hazaérkező asszonyokat.

Megállok egy kis vályogháznál, ablakából három kisgyerek leskelődik. Az anyuka kilép. Az ölén csecsemő, oldalán két másik gyerek.

A lány harmincéves, mosolyogós, szép arcú. A házban se víz, se áram. A havi ötezer forint itt akár az életet is jelentheti. Ők kimaradnak a programból. Ők mindenből kimaradnak, nekik csupán a család, az utca és legfeljebb a falu jut. Az egyik házból Stihl-fűrészt búgatva indul el egy fiatal. Egy másik a beremendi cementgyárba készül, fején sárga munkavédelmi sapka. Fiúk tartanak haza a híres-neves Kis Tigris Gimnáziumból.

A szomszéd ház korhadó ajtaján celluxszal felragasztott papíron a következő szöveget olvasom:
„HÍVJ SEGÍTSÉGÜL ENGEM
A NYOMORÚSÁG IDEJÉN,
ÉN MEGSZABADÍTALAK
TÉGED,
ÉS TE DICSŐÍTESZ ENGEM”
Előtte ül szakállszárítóján a szomorú öreg, mélyen ülő szemének borús tekintete az árokban poshadó agyagos víz tükre alá bukik. Kopott farmereket és tarkabarka csecsemőruhákat lenget a szél a szárítókötélen, kormányukkal a homokba fúródva tűzpiros műanyag gyermekmotorok és háromkerekű rózsaszín biciklik fekszenek alattuk.

Fiatal fiúk nyírják a füvet a kertekben és az árokpartokon, odabent a nők a falakat festik. A tavaszi nagytakarítás itt nagy átalakítást is jelent. Új remények, új színek. A falu, az utcák és az otthon – megengedhetetlen, hogy ne változzanak.

Egy udvaron, farönkökön ülve kosarat fon egy házaspár. Bekéredzkedem. Ülök, hallgatom az öreget, nézegetjük az elkészült kosarakat és a parasztkemencében sülő kenyeret, a parázs hőjétől reszkető levegőt, amely, mint a délibáb, hőhullámokat csapdos keresztül a mögötte fonó asszony szomorú, ráncos arcán, elhomályosítva, kitépve az időből a jelent. Mert – ahogy dédapám írta – az idő itt sem egyéb, mint a gondok ritmusa.

A különbség csupán nullákban mérhető. Egy itt élő embernek négy-ötezer hiányzik a megélhetéshez, a szomszéd kisvárosban élőknek pedig negyven-ötvenezer.

Gizinek pedig négy-ötmillió. Ennyit nem fizetett ki neki az alapítvány ugyanis. Egy évi bérét, számlákat, mindent. Vagy semmit.

Egy ilyen országban persze érkezik válasz is, morális és érzelmi súlyokkal terhelt válasz: azt hittük, te hiszel ebben a projektben, hogy velünk vagy, hogy bízol. Hogy nekünk negyven-ötvenmilliót nem fizetett ki az unió, az állam, a kormány, az akárki. Hogy mi csak jót akartunk, és jót akarunk majd ezután is. Már csináljuk is az új alapítványunkat, már tervezzük a jövőt, igaz, alkalmazkodnunk kell az új kormányzathoz, most majd keresztény erkölcsre tanítjuk a cigányságot, morálra, munkára, hitre. Amire kell. Amire pénzt adnak. Az egész csak hit és emberség és kitartás kérdése. Tudjuk, most csalódott vagy, tudjuk, hogy úgy érzed, átvertek, de ez nem igaz. Gondolod, hogy mi, akik a mélyszegénységben élők felemelkedéséért küzdünk, mi, akik a dzsipünket inkább letesszük a falu határában, hogy egyenrangúnak mutatkozzunk, pont mi verünk át téged?

Mormold az imát becsülettel: „Hívj segítségül engem...”

Add le a számlákat a Jóistennek.

Ő majd segít. Legyen isteni a te könyvelőd. Mi már nem tudunk segíteni, csak magunkon. Mert aki magán segít, azt az Isten is megsegíti. Aki másokon segít, azt az Isten jól fenéken rúgja.

Nem tudtad?