A hóhér a halálraítéltnek drukkolt

Amikor a nevezetes nap reggelén, állig felfegyverkezve, segédeinek, két fivérének kíséretében elindult a Forradalom terén felállított guillotine felé, már nyolcvanezer fegyveres nemzetőr volt az utcákon, s tízezrek igyekeztek a vesztőhely felé. Mindenki szemtanúja akart lenni a példátlan látványosságnak. Sansonéknak jó egy órába tellett, amíg átverekedték magukat a sűrű tömegen.

„Örömmel töltött el a gondolat, hogy ezalatt a királyt talán már sikerült is kiszabadítani, s leghívebb barátai védőgyűrűjében elmenekült” – írta nyomtatásban hetven évvel később megjelent naplójában a hóhér. Reményei azonban hamar szertefoszlottak: alig egy óra múlva két lovasszázad kíséretében begördült a térre a párizsi polgármester kétlovas hintója, amely gyóntatópapjának társaságában szállította a helyszínre XVI. Lajost, akkori hivatalos nevén „Louis Capet polgártársat”.

Királyi fő a nyaktiló alatt
A király nyugodt volt, és méltóságteljes. Fellépdelt az emelvényre. A tömeg dermedt csöndben figyelte a jelenetet, csak a dobpergés zaja nem csitult. „De hol vannak a beígért menekítők?” – türelmetlenkedett gondolatban Sanson. Már tudta, hogy nincs menekvés, neki sem. De nem tudott megmozdulni. Egyik öccse tiszteletteljesen közelebb lépett a királyhoz, hogy lesegítse róla barna redingot-ját, a király hárító mozdulatot tett: „Fölösleges, így is jó lesz, ahogy vagyok” – mondta, aztán mégis levette a felöltőt. Azt azonban nem hagyta, hogy összekötözzék a kezét. Sanson még mindig bénult volt, ezúttal másik öccse lépett közbe: „Ezt muszáj. Enélkül nem lehet.” Gyóntatója meggyőzte a királyt, hogy ne ellenkezzen, az egyik hóhérsegéd pedig hátrakötözte a kezét – nem kötéllel, az elítélt saját zsebkendőjével.

XVI. Lajos ezután az emelvény széléhez lépett, és szembefordult a sokadalommal. „Mi az, nem lesz vége a dobolásnak?” – szorongott magában Charles-Henri. Capet polgártárs egy fejedelmi fejmozdulattal csöndet parancsolt a dobpergésnek. „Emberek, ártatlanul halok meg!” – kiáltotta. Ekkor ismét megszólaltak a dobok, XVI. Lajos utolsó szavait már csak az emelvényen állók hallották: „Uraim, ártatlan vagyok mindabban, amivel vádolnak. Azt kívánom, hogy kiontott vérem szilárdítsa meg a franciák jólétét.”

A két hóhérsegéd a guillotine alá kísérte az elítéltet, ráfektették a padra, és nyakára eresztették a fakeretet. Charles-Henri Sanson megrántotta a bárdot tartó kötelet, a negyvenkilós, élesre fent fémdarab lezuhant a négyméteres magasságból. XVI. Lajos feje belegurult a kosárba. Ő volt az egyetlen francia király, aki a guillotine alatt lelte halálát.

„Így lett vége a szerencsétlen hercegnek, holott ezer elszánt ember még az utolsó pillanatban is megmenthette volna” – emlékezik naplójában megrendülten az ítélet-végrehajtó.

Gyűlölte a mesterségét
Charles-Henri Sanson egy híres hóhérdinasztia negyedik nemzedékének első tagjaként jött a világra, s ez megpecsételte a sorsát. A francia királyság főhóhérjaként dédapja, Charles Sanson nyitotta meg a sort, XIV. Lajos, a Napkirály állította a fontos posztra. Az első Sanson utódai szinte magától értetődően követték apjukat a magas pozícióban.

Történetünk hőse, Charles-Henri nem akart felmenői nyomdokaiba lépni, kifejezetten viszolygott a családi szakmától, más pályára vágyott. Orvosnak tanult a leideni egyetemen, szépen hegedült. Amikor azonban apja kezdett lebénulni, kénytelen volt beállni mellé segédnek. Választása nem volt, betegeskedő apját, anyját és kilenc testvérét kellett eltartania. A hosszú inasévek után 1778-ban, XVI. Lajos uralkodása idején iktatták be az udvari főhóhér tisztébe.

A király és a guillotine
Harmincnyolc éves pályafutása során Sanson két ízben találkozott személyesen a királlyal, mindkét esemény mély benyomást tett rá. Első alkalommal 1789 elején kért kihallgatást az uralkodótól, amikor hitelezői súlyos tartozásai miatt végrehajtókat küldtek rá. Tetemes adósságait képtelen volt megfizetni, az udvari kincstár ugyanis évek óta nem folyósította illetményét. Az audiencián a király rendkívül kegyes volt, tudott az ügyről, s nemcsak arra tett ígéretet, hogy a kincstárt utasítja az elmaradt javadalmazás kifizetésére, de egy három hónapra érvényes, pecsétes menlevelet is adott, amely szerint „őfelsége kezességet vállal valamennyi adósságáért”. Sanson megmenekült az adósok börtönétől.

Három évvel később, 1792 márciusában, már a forradalom nyomán létrejött alkotmányos monarchia időszakában részesült másodszor is a kivételes megtiszteltetésben. A megbeszélésen Sanson mellett jelen volt Joseph-Ignace Guillotin doktor, a minden halálraítélt számára „egyenlő és humánus” feltételeket biztosító új kivégzőeszköz feltalálója és kezdeményezője, valamint a kivitelezőnek választott Tobias Schmidt csembalókészítő mester, a főhóhér személyes barátja. XVI. Lajos, aki szívesen bíbelődött lakatosmunkákkal, közelről szerette volna látni a szerkezet vázlatait. Gondos tanulmányozás után a király módosító javaslattal állt elő: a nyaktiló bárdjának éle ne sarló formájú legyen, ahogy eredetileg tervezték, hanem egy ferde egyenes, mert az hatékonyabb. Sanson utólag is beleborzongott az emlékbe.

A hóhér vallomása
Karrierjének legvégső szakaszában, a forradalmi terror éveiben Sanson 2918 kivégzést hajtott végre a modernizált nyaktilóval, ő eresztette rá a guillotine-t Danton, Robespierre, Saint-Just, Hébert és Desmoulines nyakára. 1795-ben adta át a feladatot fiának, ettől kezdve csak hobbijainak élt, a kertjében nevelt gyógynövényekből orvosságokat készített, Gluck operáinak lelkes hallgatója volt, maga is szívesen játszott hegedűn és csellón. Sok időt töltött naplóírással.

Emlékiratait unokája, Henri-Clément jelentette meg, az utolsó Sanson, aki Párizs legmagasabb beosztású hóhérjaként kereste kenyerét. Amikor 1847-ben elbocsátották állásából, összegyűjtötte elődeinek feljegyzéseit, megtalálta nagyapjának a naplóját, s 1862–63-ban Ítélet-végrehajtók hét nemzedéke: a Sansonok emlékiratai címen közreadta.

Kapcsolódó anyagunk: