Wolfgang Amadeus Sindelar

Három hét híján csupán harminchat esztendőt töltött e földön, mégis bevonult a történelembe. De nem úgy, ahogyan a 21. század Magyarországán futballistáknak nevezett személyek sora legendává válik újságíróknak titulált emberek különös közlései által. Matthias Sindelart 1998-ban a múlt század legkiválóbb osztrák labdarúgójának választották. S bár akadnak Ausztriában, akik legalábbis ellentmondásosnak tartják az Anschluss utáni magatartását, az tény, hogy – jó néhány társával ellentétben – egyetlenegyszer sem szerepelt a nácik „össznémet” válogatottjában. Sőt 1938. április 3-án, amikor a bécsi Práter stadionban az „egyesítést” ünnepelni hivatott mérkőzést rendezték Ausztria és Németország legjobbjai között, vezető gólját a Harmadik Birodalom elöljáróival zsúfolt dísztribün előtti diadaltánccal köszöntötte, majd ugyanígy tett Karl Sesta menthetetlen szabadrúgása után is (2:0).

Hatvanezer néző kiáltozta, hogy „Österreich, Österreich!”, ami legalábbis árnyalja azt az adatot, hogy az egy héttel később megtartott népszavazáson Ausztria lakosságának 99,7 százaléka voksolt igennel a Reichhez való csatlakozásra. Akkor persze már mindegy volt, mert az annektálás március 12-én megtörtént, az eredetileg március 13-ra kiírt referendumot ezért halasztották el. A formális áprilisi pótlás előtt annak a fasiszta Völkischer Beobachternek a bécsi kiadása, amelynek anyalapjához hasonlította Kósa Lajos a Népszabadságot annak brutális 2016-os bezárásakor, Sindelar fényképével és a fotó alatt – a csatár kézírásával – ezzel a szöveggel jelent meg: „Mi, futballisták, szívből üdvözöljük a Führert, s szavazatunk »igen« lesz!”

Ez azonban alighanem csak náci propaganda volt, annál is inkább, mert a legendás játékos 1939. január 23-án rejtélyes körülmények között meghalt. Holttestét az egy évvel korábban nyitott kávézója fölötti lakásában találták meg barátnője, Camilla Castagnola földi maradványaival együtt. A hivatalos vizsgálat szén-monoxid-mérgezést állapított meg, de sokan kettős öngyilkosságra gyanakodtak, még többen pedig úgy vélték: Sindelart és szerelmét valójában Hitler gyilkoló gépezete iktatta ki, mert a bécsi bálvány nem volt hajlandó együttműködni a nácikkal. Ez utóbbi feltételezést erősíti, hogy a nyomozást néhány hónapon belül lezárták, az ügy aktái pedig utóbb nyomtalanul eltűntek.

Nem csupán A muzsika hangjának romantikája, hogy a Harmadik Birodalomnak volt gondja a „keleti tartománnyal”. Az SS ügynökei 1940-ben ezt jelentették a Rapid–Fürth-találkozó után: „Az Ostmarkban zajló és a régi birodalmi csapatok közötti minden sporteseményen, sőt a régi Birodalomból jött valamennyi játékvezetővel kapcsolatban konfrontációk és nemkívánatos jelenetek fordulnak elő.” Noha Sindelar klubja, az Austria Wien volt a bécsi zsidó középosztály egyesülete, a Rapid is borsot tört a nácik orra alá, hiszen 1939 júniusában 11:1-re kente el a Hannovert, majd az 1941. június 22-én, a Szovjetunió megtámadásának napján Berlinben – 92 ezer néző előtt – rendezett „német” bajnoki döntőben 4:3-ra legyőzte a Schalkét úgy, hogy a Bimbónak becézett Franz Binder 1:3-ról nyolc perc alatt elért mesterhármassal fordított. A győzelemnek azonban nagy ára lett: bosszúból a Rapid szinte minden játékosát a frontra vezényelték.

Sindelar temetésén – különböző források szerint – 15-20 ezren vettek részt, ami feltűnően nagy szám, ha figyelembe vesszük, hogy egy olyan ideált búcsúztattak, aki megtagadta a náci összjátékot. Jóllehet David Forster, a bécsi zsidó közösség archívumának kutatója, több könyv szerzője a Der Standard című osztrák lapnak a múlt év decemberében adott interjújában „hamis legendának nevezte” Sindelar antifasiszta szerepét, az – a náci kulisszák közti demonstratív gólörömön túl – vitathatatlan, hogy a center nem húzta magára a német mezt, és nem vett részt az 1938-as világbajnokságon sem. Pedig a huszonkét tagú vb-keretben kilenc osztrák (Hahnemann, Mock, Neumer, Pesser, Raftl, Schmaus, Skoumal, Stroh, Wagner) szerepelt. Forster – egyebek mellett – azzal érvelt, hogy Walter Nausch, a Wundermannschaft (csodacsapat) kapitánya Svájcba menekült, mert a felesége zsidó volt, míg Sindelar életét és üzleteit nem háborgatták a nácik. (Már ameddig.) Az kétségtelen, hogy a legendás futballista több lábon állt: 1931-ben betársult egy külvárosi vendéglőbe, majd elvállalta egy áruház sportosztályának vezetését, aztán Bécs negyedik kerületében egy vegyeskereskedést vásárolt. Mindehhez jött a kávézó, amelyet egy zsidó tulajdonostól, Leopold Drilltől vett meg. Több leírás szerint az eredeti gazdának áron alul kellett (volna) eladnia a boltot, ám Sindelar tüntetőleg a valós összeget fizette ki neki. Szegény Drill nem sokat kezdhetett a pénzzel, mert 1942-ben Theresienstadtba hurcolták, hamarosan örökre eltávozott.

Felemelőbb a Csodacsapatról beszélni. Az a garnitúra – a futball Mozartjaként emlegetett Sindelar vezérletével – 1931. április 4. és 1932. december 8. között tizenegy diadalt, valamint három döntetlent számlált, s ez idő alatt Skócia válogatottját 5:0-ra, Németországét 6:0-ra és 5:0-ra, Svájcét 8:1-re, Magyarországét 8:2-re győzte le. A Szabó – Takács I, Mándi – Lyka, Kalmár, Lázár – Závodi, Cseh II, Turay, Toldi, Kohut összetételű, extraklasszisok sorával kivonuló, ám rettenetesen eltángált honfitársaink hálójában Anton Schall négy, Sindelar három gonosz gólt helyezett el, a Nemzeti Sport pedig azt írta: „Sindelar, megint Sindelar, mindenhol Sindelar… Úgy játszik, ahogyan még nem láttuk játszani.” A hatalmas vereséget arra sem lehetett fogni, hogy Birlem német játékvezető kiállította Lyka Antalt, majd Toldi Gézát, mert mindkét magyar játékost 6:2-nél küldte le a pályáról. A sokkra jellemző, hogy a meccs után Takács Géza elájult, hosszú percekig feküdt mozdulatlanul az öltöző kövén, amíg lassanként magához tért.

Az osztrákok veretlenségi sorozata a Stamford Bridge-en az angoloktól elszenvedett 4:3-as fiaskóval ért véget, de a londoni vendégjátékot sem kellett szégyellni, hiszen a szédítő szólógólt szerző Sindelarról azt írta a The Times: „Minden idők legnagyobb játékosainak egyike.” Az érdeklődést hűen illusztrálta, hogy a bécsi Heldenplatzra kihelyezett megafonokon tízezrek hallgatták együtt az albioni rádióközvetítést. A futball osztrák bolondjait nem tántorította el a brit siker, mert 1933-at megint bombaformában kezdte a Wundermannschaft: a belgákat 6:1-gyel, a franciákat 4:0-lal intézte el.

Az 1934-es világbajnokságra – mindennek megfelelően – a favoritok egyikeként utazott a gárda. Ám a franciákat csak a kétszer negyedórás hosszabbításban tudta felülmúlni (3:2), majd a mindvégig egyenes kieséses tornán a magyarokkal szemben súlyos kétségeket ébresztő győzelmet aratott. Francesco Mattea olasz játékvezető ugyanis 1:0-s osztrák vezetésnél nem ítélt tizenegyest, noha Sesta kinyújtott karral „szerelt” Markos Imre beívelése után, majd a „sógorok” 2:1-es előnyénél indokolatlanul kiállította Markost. (E jelenet felelevenítésekor a Nemzeti Sport ezt írta: „Meg van ez őrülve?!”) Így csaknem fél órán át kilenc játékossal futballozott a magyar csapat, mert Avar István, azaz „Ricsi” – aki a háború befejezése után Raduly Józseffel együtt futballozott szovjet hadifogságban a grúziai Rusztavi lágercsapatában – korábban megsérült. Az elődöntőben aztán az osztrákok átélték azt, amit a legjobb nyolc között hazánk fiai elszenvedtek. A vb-t Itáliában rendezték, és az Olaszország–Ausztria-találkozó előestéjén Benito Mussolini vendégül látta a mérkőzés bíróját, a svéd Ivan Eklindet. Mit ad Isten, a milánói meccs sípmestere másnap nagyvonalúan elnézte, amint Schiavio fellökte Platzer osztrák kapust, majd megadta az üres kapuval szemben maradó, honosított argentin Guaita szabálytalan gólját (1:0). Így nézett ki a FIFA-vircsaft már 1934-ben is! A tudósításokban a legkíméletlenebb labdarúgónak a szintén honosított argentin Montit, míg a legnagyobb csalódásnak a dél-amerikai játékos „védencét”, Sindelart nevezték. Hozzátették: „Sindelart egyszer-kétszer jól megkenték az olasz bekkek mindjárt az elején – igaz, hogy az egyik felvágásért 11-es járt volna! –, erre szemmel láthatóan lelohadt a küzdőkedve.”

A bécsi etalon tekintélyének nem ártott a vereség. A Sporthírlap 1936-ban így méltatta: „A világ legnagyobb aktív észjátékosa.” A korabeli újságok arról is cikkeztek, hogy „Sindelar vendégszereplése mindenütt olyan külső körülmények között zajlik le, mint egy világhírnévre szert tett tenoristáé vagy filmsztáré”. Mi az, hogy mint? A középcsatár harminchétben szerepet kapott a 3:1 a szerelem javára című, Békeffi István, Kellér Dezső, Stella Adorján által írt filmvígjáték osztrák változatában, a Roxy und ihr Wunderteamben. Igaz, az 1938-ban vb-ezüstérmes újpesti Szalay Antal már 1935-ben azt mondta róla: „Művészet, tiszta művészet, amit csinál! Szinte kísértésbe esik az ellenfele, hogy csak nézze tátott szájjal, mit művel Sindelar. Azt, amit ő tud, ma senki se tudja Európában!”

Harminchatban még inkább megtapasztalhatta a védő, mire képes az Austria védjegye, a bécsi lilák ugyanis 5:2-re nyertek a pesti lilák ellen a Közép-európai Kupa elődöntőjének kinti visszavágóján. Majd el is hódították a serleget, csakúgy, mint 1933-ban, amikor Sindelar a Juventusnak (3:0) két, az akkoriban Ambrosianának nevezett Internazionalénak (3:1) három gólt vágott be a Práterben. (A Juve ellen csak azért nem sikerült a mesterhármas, mert tizenegyesét az 1934-ben világbajnok Combi kapus kivédte.) A harminchatos 5:2 azonban csupán előjátéka volt a harminchetes Austria–Újpest 5:4-nek, amelyről az osztrákok azt mondták: „Ilyen gyönyörű mérkőzést legalább tíz éve nem láttunk Bécsben!” Erről a meccsről Sesta így beszélt: „Nem kellett volna négy gólt kapnunk. Akár 5:0-ra is megnyerhettük volna.” Persze, de csak akkor, ha nincs a háromgólos Zsengellér Gyula vagy a Rudolf Zöhrer kapussal szintén kibabráló Kocsis Géza…

Sindelart, akit abban az időben felfoghatatlan összegért, legalább 25 ezer – egyes források szerint 40 ezer – fontért csábítottak Angliába (hiába), 1936-ban már az ötödik osztrák kupagyőzelmét ünnepelte. Bajnoki címet viszont csak egyet szerzett, még 1926-ban, amikor – térdoperációja miatt – mindössze hét alkalommal tudott bekerülni az Austria elődje, a Wiener Amateur SV csapatába. Annak az együttesnek Konrád Kálmán volt a csillaga, és a bátyja, Konrád Jenő az edzője, míg a csapat orvosát, aki Sindelarnak a műtétet javasolta, Emanuel Schwarznak hívták. Őt 1932-ben az Austria elnökévé választották, és a csodák csodája, hogy itáliai, majd franciaországi bujkálása, valamint 1944-es angoulême-i letartóztatása után egy ausztriai koncentrációs tábor őre az éjszaka leple alatt megszöktette a lágerből. A zsidó Schwarz a háború után nem tudta megmondani megmentőjének nevét. 1946 és 1955 között ismét az Austria elnöke lett, majd kilencvenesztendős korában, 1968-ban hunyt el.

Kedvenc páciense, Sindelar akkor már három évtizede nem élt. / Hegyi Iván